Sepsiszentgyörgy, Székelyföld kulturális fővárosa meghívására érkezett Háromszékre Pintér Béla és Társulata a nagy sikerű Parasztoperával, amelyet a tegnapi és mai kézdivásárhelyi előadás után holnap este hét órától a megyeközponti Tamási Áron Színház nagytermében mutatnak be.
A tizenhat éve működő magyarországi társulat alapítóját, a Parasztopera íróját, rendezőjét háromszéki fellépésük előtt kérdeztük a parasztbarokk sorstragédia mai üzenetéről, a sokoldalú alkotó és művész elveiről, értékrendjéről.
– Tizenkét éve folyamatosan műsoron van a Parasztopera. Megalkotásánál mi vezérelte a szerzőt: különböző társadalmi helyzetek, a valóságban gyakran előforduló kuszaságok és emberi gyarlóságok bemutatása, vagy egy olyan kortárs előadás megvalósítása, ami egyszerre befogadó és meghökkentő?
– A legtöbb előadásommal ellentétben a Parasztoperánál a forma felől közelítettem. Nagyon szeretem az erdélyi magyar népzenét, sok népdalt ismerek, ezért jutott eszembe, hogy lehetne egy olyan kortárs magyar operát írni, amelyben az áriák mindegyike egy-egy magyar népdal lenne. Hiszen a népdalok, az operaáriákhoz hasonlóan, érzelmi csúcspontokon születnek meg, a szereplők fájdalmát fejezik ki nagyon szép költői, ugyanakkor kegyetlen, tiszta, sok-sok élettapasztalatot magába sűrítő, humoros nyelven. Az erdélyi magyar és a barokk vonószene ötvözése adja magát, hiszen a hangszerelés, a keletkezés tekintetében egyértelmű a rokonság. A drámát bonyolító recitativok mai, olykor trágár nyelvezete pedig jó kontrasztot ad az elemelt költőiségnek.
– Üzen-e a mának a Parasztopera? Ha igen, mit, hogyan?
– Az üzenet nyilvánvaló. Az előadás csupa egyszerű, hétköznapi emberről szól, nem jobbak és nem rosszabbak, mint az átlag, mint mi magunk. Kisebb-nagyobb gyarlóságaiknak, önzőségüknek mégis tragikus, végzetes következménye lesz. Minden szereplőt meg lehet érteni, meg lehet szeretni. A színház sűrítő technikáján keresztül megörökített, rekonstruált tetteik következményét látva mégis intő példát jelenthetnek a nézőknek.
– Tartják önt színésznek, énekesnek, drámaírónak, rendezőnek, színházalapítónak. Közemberként hogyan határozná meg magát? Milyen elvek, értékek szerint éli életét, illetve ezek megjelennek-e alkotásaiban, előadásmódjában?
– Alapvetően kritikus alkat vagyok, másokat és legalább annyira önmagamat is megkérdőjelező, bíráló, gyötrődő típus. Igyekszem köz- és magánemberként is megfelelni az általam felállított értékrendnek, és nagy fájdalmat okoz, ha ez nem sikerül, de talán ezekből a kudarcokból alakulnak ki történeteim, ebből a fájdalomból építkezem színházi alkotói munkámban.
– Mit gondol az erdélyi színházművészet jelenéről? Ismer-e olyan erdélyi színházi műhelyt, amely a Pintér Béla és Társulata célkitűzéseihez hasonlóakat követ, hasonló eszközöket és nyelvezetet használ?
– Működnek olyan színházi műhelyek Erdélyben, amelyektől sokat lehet tanulni. Talán a román színház hatásának köszönhetően olyan formai megoldásokkal lehet itt találkozni, amelyek a budapesti színházakat is megtermékenyítik. Tompa Gábor, Bocsárdi László előadásai mindig nagy érdeklődésre tarthatnak számot, de román rendezők is gyakran megfordulnak magyarországi színházakban. Én eléggé sajátos utat járok, sok kortárs rendezőt megnézek, szeretek, de nem tudnék szoros „rokonságot” említeni. Talán Székely Csaba írásaiban kiemelném a tragikus és komikus hatás állandó keveredését, együtt hatását, amely az én színházamat is meghatározza.
– Hogyan néz a háromszéki vendégszereplés elébe?
– Sokat jártunk már Erdélyben, mindig jó tapasztalataink voltak. Nagyon figyelmes, impulzív, értő közönséggel találkoztunk, most is erre számítok.
