Ez volna ― írja ― a rozsomák (Gulo gulo) régi magyar neve a torkosborz mellett, bizonyára a német Vielfresser ― Sokat zabáló megfelelője. Kiss János Botond tavaly télen egy rozsomákot fotózott Svédországban, s a ké­pet meg a torkosborzra vonatkozó Jó­kai-szöveget elküldte számunkra.

Jókai a Bálványosvár című regé­nyében ír a rozsomákról, abban a részben, amikor Opur Szilamér fölmegy a torjai Büdösbarlanghoz, s szerelmében meg akar halni, de a gonosz Rapsonné rábeszéli a leányrablásra.

,,...s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokat evő hangja. Tanyáját felismerheti a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.

― No, hát lássam a szörnyű pofádat! Rád még nem vadásztam!

A sokat evő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya, ide hordja zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik".

Kiss valahol régi képet is látott az ocsmány sokat evőről, amely jóllakva átszorítja magát két közeli fa között, hogy helyet csináljon a következő porciónak. Interneten magam is utánanéztem a torkosborznak. A menyétfélék legnagyobb faja, medveszerű, zömök, izmos testű, a bundája hosszú és tömött. Lába hosszú, széles mancsának ujjai között bőrhártya feszül, ami a hóba süllyedését akadályozza. Állkapcsa nagyon erős. Magányos vadászó. Télen igen harcias ragadozó, a havon nesztelen siklással a nagyobb és gyorsabb állatokat is legyűri, más ragadozók elől a zsákmányt elorozza, a rókát s a hiúzt, s ha kell, a medvét is megtámadja, egyedül a farkasok elől tér ki. A hó alól kikaparja a dögöt is. Mára visszaszorult Skandináviába, Kelet-Európa északi részébe, Észak-Ázsiába, Észak-Amerikába. A rozsomák név, valószínű, lengyel közvetítéssel került nyelvünkbe.

Mackós kinézése inkább kedvessé, mint félelmetessé teszi, de ugye a medvét sem szoktuk megsimogatni...