A nemzeti klasszicizmust kiteljesítő költő, mondottam, ezt a kérdést feltételes módban vetette fel, s ekként vonta le a maga számára a következtetést is: „puszta elvont ideállal / inkább nem is dallanék.” (Kozmopolita költészet) Eszerint tehát, ha hitelesen kíván szólni magyar költő a nemzethez s a hazához fűződő kapcsolatáról, ezt csakis mély szellemi és lelki kötődések birtokában teheti.
Néhány évtized múltán, történelmi fordulatokat és összeomlást követően aztán az anyanemzettől elcsatolt Erdély költőzsenije, Dsida Jenő valamiként mégis egy „elvont ideál” jegyében alkotott, kimondottan is az egyetemest kereste sokáig, úgymond csábította „minden idegen bozót, / minden szerelmet bujtató liget”, illetve azt vallotta, hogy keze „gyümölcsöt minden fáról szedett”, s hogy „minden fajták lelke” fürdette őt. Aki lírája középpontjába magát az embert állította, az egyetemes értékekre és a humanizmusra hangolta líráját, annak adott ponton mondhatni váratlan fordulat állt be költői orientációjában azzal, hogy kijelentette: „most azt mondom: magyar!”. Dsida – ahogy maga írta – „sok tévelygés és sok kanyar után”, egy belső parancs nyomán meghozta személyes döntését, mondván: „Dalolhat bárki édes szavakat / és búghat lágyan, mint a lehelet / s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, / s ha kedve támad, bárhová mehet, / de nékem nem szabad, / de nékem nem lehet.” (Psalmus Hungaricus) A nemzet megtartásának szempontja és parancsa kerül előtérbe esetében az 1930-as évek közepén.
Arany János követendő költői iránynak tekintette azt, amit úgy fogalmazott meg, hogy „költő az legyen, mi népe”, Dsida pedig pályája különleges pillanatában s mint egy nemzeti kisebbség tagja kötelezte el magát kimondottan is „fajtája” mellett, s vallomást tett, mondván: „ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, / ráfonódom, rajta kúszom / fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.”
Amit a hazavesztés után a két világháború közötti polgári világban kimondhatott a kisebbségivé vált magyar költő a magyarságot illető kérdésben, azt a második világháború utáni kommunista hatalomátvételt követően már nem tehette meg. Ekkor, a kommunista kultúrpolitika viszonyai között, aki hazájának nevezte azt az országot, amelyben élt, képmutatásból vagy eltévelyedésből tehette ezt, lévén, hogy a nemzeti kérdést meghaladottnak, sőt, üldözendőnek ítélte a rendszer, s a hazafiság helyett úgymond ajánlatos volt a nemzetköziségre tenni... Így hát az együtt élő nemzetiséginek mondott alattvaló valójában – Tompa Lászlót parafrazálva – mostohának tarthatta honát. Kimondottan esetleg a szülőföldet idézhette meg, illetve annak szellemi-kulturális örökségét, csakhogy ezt sem a maga teljességében, csakis a korabeli kultúrpropaganda által haladónak minősített hagyományokat, illetve egy kisajátított és elidegenített tájékot.
A dogmatizmus és proletkult évei után a romániai magyar líra megújítóinak nemzedékei az 1950–60-as évek fordulójától, illetve az 1960-as évek közepétől emiatt is elvont ideálok, az eszményinek tekintett szabadság és egyetemesség jegyében alkottak, illetve a haza fogalmának csak bizonyos övezeteit, részjelentéseit bonthatták ki verseikben. Legjobbjaik, együtt az utánuk jövő fiatalokkal, éltették a „nem menekülhetsz” érzését, s igazodtak a „haza, a magasban” elvéhez, akár egy könyv vagy egy vers utolsó sora is jelenthette számukra a hazát... S – nyilván – a magyar nyelv. Hiszen, mondják, az írónak a nyelv a hazája.
A rendszerváltás után sincs ez másként, egy kettészakadt, illetve megosztott irodalom viszonyai között magyar költőnek hűséggel és hitelesen szólnia nem lehet könnyű éppen a legtermészetesebb dolgokról. Arról például, hogy mi legyen, ki költő?