Már örültem is volna neki, mint az RMDSZ a kormányba lépésnek, amikor megjelent rá a román válasz Bogdan Diaconu szocialista képviselő részéről. Ő azt vizionálja, hogy az ilyen ajánlgatások azt a kevéske kohéziót is felrobbantanák, amelyek még léteznek Európában. Európa csupa pici enklávéból és egy sereg autonóm területből állna: Skóciától kezdve Katalóniáig és Velencén át Románia jó néhány régiójáig.
Először is – írja Diaconu –: szerencsénkre, ezek az ajánlások számunkra a nullával egyenlőek. Mi nyakig vagyunk az ilyen ajánlatokkal, amelyek olyanoktól jönnek, akiknek fogalmuk sincs, miről beszélnek. Másodszor: ezeket az irredenta, szecesszionista törekvéseket a nálunk levő egészséges nacionalizmus simán megakadályozza.
És itt álljunk meg egy szóra! Mi is az az egészséges nacionalizmus? És ez nemzetfüggő-e vajon? Ady Endre még reménykedett a nacionalizmus alkonyában. Annyi új gyógyszert találtak már fel, valamilyen új pirulát kikísérletezhettek volna, amivel hatékonyan lehetne gyógyítani a napjainkban újra elterjedni látszó súlyos betegséget. Sajnos, egyelőre ilyen medicina nincs. Vele kell élnünk. De azért van néhány kérdés, amiről érdemes beszélni! Ki állapítja meg, hogy egy nacionalizmust elkapott személy egészségesen nacionalista, avagy betegesen? Ki az a nemzetközi orvos, aki ezt fel tudja mérni? Melyek a tünetei az egészséges, és milyenek a beteges nacionalizmusnak? Mi az, ami elválasztja, és hol a határ a kettő között? Az egészséges ember testhőmérséklete 36 fok. Harminchétig még nem beteg. Az egészséges nacionalista honfiúi túlfűtöttsége hol ér véget, és mikor csap át lázas idegengyűlöletbe? Gyanítom, a betegesen fertőzött nacionalistát arról lehet megismerni, hogy más nemzetekről nyomdafestéket nem tűrő szavakat vet papírra vagy habzó szájal üvöltve, artikulálatlan hangokat hallatva szerepel a kereskedelmi vagy más tévécsatornákon más népeket gyalázva.
A román nacionalisták bizonyosan félnek, hogy a velük együtt élő magyarok is elkaphatják tőlük a gyilkos kórt, és úgy papolnak, mint Bogdan (Diaconu) az üres boltban. Végszavuk az, amit most is mondott őkelme: hogy Hunor és a többi olyan magyar, mint ő, menjen Budapestre, ha nem tetszik nekik itt. Ennek oka bizonyosan ama aggodalomban rejlik, hogy a magyarok ne kapják el a fertőző nacionalizmust, ami viszont a románokra is veszélyes lehet. Sőt, szerintük még az általunk egészségesnek hitt magyar nacionalizmus is elfogadhatatlan és kezelésre szoruló. Tehát még az ilyen gyenge vírussal fertőzöttektől, mint Hunorék – akiket azért vettek be a kormányba, hogy kezelni tudják őket –, szeretnének megszabadulni. Míg a többség általi nacionalizmusban szenvedőket a többség megtűri, sőt, bizonyos esetekben felnéz rájuk – mint tyúk: fél szemmel az égre –, a kisebbség védekező nacionalizmusa heveny reakciókat vált ki belőlük.
Nem tudom, mi lenne a gyógyszer a gyilkos nacionalizmusra, de gyanítom, ki lehetne alakítani egy immunitást azért, hogy elkerülhető legyen a nagy baj. A jól ismert módon, kis adagban olyan anyagokat kellene a már habzó szájúakba csepegtetni, mint: tolerancia, autonómia, önrendelkezés, Székelyföld, regionális nyelvek. Így lassan-lassan ezekhez hozzá lehetne szoktatni mindazokat, akik veszélyeztetetteknek érzik magukat e fogalmak hallatán. Az ilyen szérumok aztán fokozatos immunitást alakíthatnak ki a pácienseknél, és egy idő után az említett szavak használata már nem vált ki olyan heveny reakciókat, mint a hallucináció vagy látászavar. Ilyen tünetek: a határok megváltoztatásától való páni félelem, vagy olyan kényszerképzetek, amit mindig emlegetnek, mint most Diaconu is, miszerint Budapest el akarja rabolni Recsenyédet, Feldobolyt vagy Székelyszáldobost – hogy  találomra egy-két székely településnevet is  említsünk a nagyobb riadalom kedvéért.