– Menj az utamból, Cseperke! – szólt rá unokájára.
Cseperke elhúzódott a sarokba, és hanyatt feküdt az összehajtott szőnyegen. Mély lélegzetet vett, és gajdolva engedte ki tüdejéből a levegőt:
é/é/é/é/é
o/o/o/o/o
– Jaj, Istenem, mi történt a gyerekkel? – szaladt be Anya kezében a porolóval.
– Semmi sem történt velem – nevetett Cseperke.
– Akkor ne nyekeregj! Alig várom, hogy felcseperedj, és megjöjjön az eszed.
Cseperke erre néma gilisztamászásba fogott. Hullámozva lökte magát. A sarka, a popsija, a dereka, a háta a válla váltakozásával araszolt előre. Nagymama szinte átbukott rajta.
– Ne lábatlankodj!
– De hisz a gilisztának se lába... se keze – magyarázta a kislány.
– Játsszál inkább az udvaron – javasolta Nagymama.
– Borikával? – kérdezte Cseperke.
– Ha magadban nem tudsz meglenni, nem bánom – engedett Nagy­mama.
Cseperke boldogan szaladt ki, egyenesen a kerítéshez.
– Borika! Borika!
– Mindjárt! – jött a felelet.
Pár perc múlva a kiskapun át megérkezett Borika.
– Délig? – kérdezte Cseperke.
– Délig.
– Mit játsszunk? Óvodást?
– Nem.
– Akkor mondd meg te, hogy mit.
– Vásárt.
– Vásárt? – lelkesült Cse­perke, s már indult is a nagy dobozért.
Most kezdődik a, most kezdődik a...
– A nagyvásár – fejezte be Borika.
– Itt látható az ács és a kovács – rohant vissza Cseperke egy patkóval a kezében.
– A varga, a szűcs, a kalapos – szaladt Borika a lyukas kalapért.
– A gombkötő, a bábos, az asztalos. – Cseperke kihordott egy csomó gombot, egy János bácsi bábut meg egy kisasztalt.
– A szitás – térült-fordult Borika, és maga mellé tette az öreg szitát.
– Kis trombitát vegyenek! – érkezett Cseperke nagyokat fújva.
– Ilyen kabát, nincs több kabát! – cipelt a vállán egy elvásott kabátot Borika.
– Előbb hordjuk ki mind az árut, csak azután kínáljunk! – javasolta Cseperke.
Szépen felsorakoztatták az eladó portékákat, majd nagy hangon kínálgatni kezdték:
Erre, erre, ifjasszony,
Más bótosra ne hallgasson!
Az én nevem Olcsó János,
Kinek híre általános.
Van itt minden, ami kék,
Babos kendő, hupikék!
*
Ide nézz, törökméz! Fele cukor, fele méz!
*
Hét, hét, hét, minden darab hét!
Hét az óra, szabott ára,
Hétért lesz most elprédálva!
Hét, hét, hét, minden darab hét!
*
Fűben, fában orvosság van!
Bodzavirág, akácvirág,
Fodormenta, rozmaring!
*
Itt a lacikonyha, ez a lacikonyha!
Így kiáltoztak, aztán Cseperke csendesen odaszólt Borikának:
– Tudod, én valami különösebb vásárra gondoltam, ahol olyasmit árulnak, ami másol nem kapható.
– Például mit? – töprengett Borika.
– Mondjuk... kerekes esernyőt – válaszolta Cseperke. – Kereke lenne meg nyele, s az ember csak úgy tolná! Nem fáradna bele a karja a tartásba.
– Van nekem egy ócska biciklikerekem! – csapott a homlokára Borika.
– Nekem meg egy seprűnyelem! – lelkendezett Cseperke.
A két kislány kétfelé szaladt az alkatrészekért. A seprűnyélre rádrótozták a kereket meg Bici néni rózsaszínű napernyőjét.
– Ezzel meglennénk! – lelkendeztek, és vígan tologatták a kerekes-fodros napernyőt.
Egy idő után Borikának az az ötlete támadt, hogy valami meglepetést kellene szerezni a felnőtteknek. Anya és Nagymama a szőnyegekkel volt elfoglalva a porolónál, ezért úgy döntöttek, hogy le kellene törölni a port a lakásban.
– Én törlöm fenn – mondta Cseperke.
– Én meg lenn – válaszolta Borika, és munkához fogtak.
Egy idő után Nagymama kiáltott Cseperkének, hogy menjen ebédelni, hozzátéve, hogy Borika is mehet, ha szereti a túrós csuszát.
Ebéd után beszaladtak a szobába, és várták a felnőtteket.
– Jaj, még nem tudtam port törölni – érkezett Anya.
– Nekem sem volt rá időm a főzéstől – sóhajtott Nagymama. Aztán meglepetten kiáltott fel: – De hiszen itt te letörölted! Vagy tán a manócskák segítettek nekünk?
– Mi voltunk a manók! – ugrott fel boldogan Cseperke.
– Ó, hát az én gyermekem így felcseperedett? – ölelte magához Anya.
– Nagymama fáradt karjának is készítettünk egy meglepetést – folytatta Borika. – Egy kerekes esernyőt! – és rohantak az udvarra a második meglepetésért.