Agyagfalva
Egy éjszakát Ojtozban töltöttek Jusztina rokonainál, de már másnap reggel, ahogy megvirradt, útra keltek. Bereckben nem szállottak sem a szülei házba, sem a testvérekhez, Áron nem szívesen vendégeskedett sehol, hanem egy kis faházba költöztek a falu végén. Ezt a házat, melynek csak egy szobája s egy kamrácskája volt, még asztalos korában építette. Volt benne tűzhely, fekvőhely, egy gyalupad, néhány szerszám, egy láda könyv, egy-két főzőedény, amire éppen szüksége lehetett. (...)
Otthon nem volt nyugodása, járt, mint az Orbán lelke, egyik ismerőstől a másikig. Hajtotta a híreket, mit tudnak, mi van a revolúcióval? Mindenfelé csak Agyagfalváról beszéltek. Három nap múlva a Székelyföld fegyverforgató férfiai nagygyűlést tartanak az agyagfalvi réten. Nagygyűlést, amilyent emberemlékezet óta nem tartottak, mióta osztrák uralom alá került a székelység.
Áron késő éjjel vetődött haza. Egész este járta a falut, az ismerősöket, tanácskoztak, mitévők legyenek. Menjenek-e Agyagfalvára?
– Kutyaugatás nem hallik a mennybe, a mi szavunk nem jut el az urak füléig – mondták egyesek.
– Akkorát kiáltunk, hogy a császár is meghallja – mondták mások.
– Itt az idő, hogy münköt es meghallgassanak – mondta valaki.
– El kell mennünk Agyagfalvára – hirdette Áron.
– El kell mennünk, meg kell mutatnunk, hogy mennyien vagyunk. Közember és nemes először állhat meg egymás mellett a tanácskozásban, esztelenség volna, ha nem mennénk el. Életünkről, a jövőnkről van szó. Ne határozzon senki nélkülünk.
– Igaza van Áronnak!
– Úgy van! Világlátott ember, jobban tudja, mit kell tennünk!
Ilyenféle felkiáltások hangzottak mindenfelé, ahol akkor este megfordult.
Másnap újra eljárta az értelmesebbek házait, egyezkedtek, tanácskoztak, útra készültek. A ló is kipihente magát két nap alatt. Áron zabot, kevés szénát tett egy zsákba, magának élelmet egy tarisznyába, elbúcsúzott Jusztinától. (...)
Csak Bereckből vagy százan indultak, ki lovon, ki szekéren, ki gyalog. A szomszéd faluban újabb százak csatlakoztak, Kézdivásárhelytől már ezren is meneteltek Szentgyörgy felé. Csernáton, Albis, Dálnok, Lécfalva, Besenyő, Maksa, Eresztevény százával ontotta az embereket. A keresztútnál csatlakoztak a menethez a borosnyóiak, egerpatakiak, bitaiak, rétyiek, szacsvaiak, s így vonult az immár kétezer embert számláló paraszti sereg Agyagfalva felé. Délben megálltak, pihentették az állatokat, etettek, itattak, tüzet raktak, szalonnát sütöttek, falatoztak. Estére kelve csűrökben, istállókban kértek szállást az útba eső falvakban. Reggel megsokszorozódott rendekkel vonultak tovább. Október 16-ra értek az agyagfalvi rétre. Mire a nap feljött, ötvenezer ember nyüzsgött a gyepen. Áron soha életében nem látott ennyi népet egy helyütt, még Somlyón sem, a pünkösdi búcsún, pedig ott annyi szokott lenni, hogy tenyérnyi zöld füvet sem lehet látni az oldalban. Még húszezer ember is összeverődött néha a somlyói búcsún, de itt háromszor annyi volt, s mind csupa férfiú.
A rét közepén akkora faalkotmány emelkedett, mint egy harangláb. Feljáró lépcső volt szerelve melléje. Ez volt a szószék, innét fognak beszélni a néphez. Ettől az emelvénytől a szélrózsa minden irányába, csillag alakba futottak az ember-utcák. A csillag egy-egy sugarába helyezkedtek el székek szerint: itt az udvarhelyszékiek, ott a keresztúriak, ott a gyergyói székelyek, amott a csíkiak, kászoniak, kézdi-, orbai-, sepsiszékbeliek. Közöttük utcákat hagytak, hogy járni lehessen. Messze, a leghátulsó sorok megett helyezték el a szekereket, ott tüzek égtek, meleg ételt főztek maguknak a férfiak, melegedtek a tűz mellett. Az állatok a saroglyához kötve szénáztak. Hátukra pokrócot dobtak, a pokróc gőzölgött rajtuk, s fehér zúzmara rakódott a szőrszálakra. Az éjjel megint hóharmat hullott.
A háromszékiek küldöttségét nagy éljenzéssel fogadták, huszárok kísérték őket a kézdi, orbai, sepsi és bardoci székeknek fenntartott helyekre. A szekerek kint maradtak a kör szélén. Áron is odakötötte a lovát a bereckiek egyik szekeréhez. Leporolta a csizmáját, zekéjét, harisnyáját, egy kanna vízzel megmosta az arcát, falt egy keveset a tarisznyából, azután elindult a háromszékiek utcáján, fel a csillag közepéig, ahol a nagy emelvény állott.
Tíz óra felé egy huszár jelent meg az emelvényen, kezében kürtöt tartott. Gyülekezőt fújt a négy égtáj felé. A patakról, a szekerek mellől, a faluból megindultak az emberek a kijelölt helyekre. Félóra sem telt belé, mozgolódás látszott az emelvény körül.
A faluban megkondultak a harangok, huszárok nyargalásztak a sorok között. Áron éppen a csíkiak táborhelye mellett haladt el, mikor pillantása megakadt egy úrias öltözetű, fekete kucsmás, tagbaszakadt férfiún, aki háttal állt neki. Áron oldalt lépett, hogy láthassa az arcát. Felismerte. Adorján volt Somlyóról. Áron szívét melegség járta át. Hirtelen úgy érezte magát, mintha iskolás gyermekké változott volna. Közelebb lépett, s halkan, hogy csak Adorján hallja, megszólalt a háta mögött:
– Régens úr…
Adorján megfordult, idegenül tekintett Áronra.
– Nem ismer meg, régens úr? (...)
– Én vagyok, Gábor Áron...
– Áronka?! Bereckből! Te vagy az, fiam? – szólt Adorján, s kézfogásra nyújtotta kezét. (...)
– A bereckiekkel vagy?
– Velük.
– Gyere a mi táborunkba, ott beszélgethetünk gyűlés közben is.
Áron elsietett a falujabeliekhez, megmondta, hogy a csíki táborban keressék, ha szükségük lenne reá, majd visszatért Adorjánhoz. Tarisznyáját tette a földre, arra telepedett Adorján mellé. Éppen az iskoláról akart kérdezősködni, mikor egy csapat huszár vágtatott az emelvényhez, a kürtös másodszor hágott fel a tetejére, s tisztelgőt fújt. Az egész tábor elcsendesedett, minden szem a főhely felé fordult. Felvonult a gyűlés vezetősége. Drága, bársonyos, prémes, ékköves öltözetben a nemes urak, gálaruhában a katonatisztek. Most szállt le a lováról Mikó Imre, a gyűlés elnöke, Berzenczey László kormánybiztos, Berde Mózsa is ott állt már, a háromszékiek kormánybiztosa, most dobta oda a kantárt egy huszárnak Sombori Sándor huszárezredes, most zökkent le a lóról Dobay Károly gyalogsági ezredes. Mind felvonultak az emelvényre, mely alatt egy asztal mellé éppen akkor telepedett le Kovács Elek tollvivő jegyző. Egyik szónok a másik után következett. Beszélt Mikó Imre, Berzenczey László, Berde Mózsa s mások. Beszédjüknek az volt a veleje, hogy a haza veszélyben van, tenni kell valamit.
Különösen Berzenczey tudta úgy előadni, hogy mindenki megértette, miért volt szükség erre a székely népgyűlésre.
– Atyámfiai! – mondta Berzenczey a régi protestáns szónokok modorában –, február óta lángokban áll Európa. Ébredeznek a láncba vert nemzetek. A franciák, olaszok, németek, lengyelek, osztrákok, magyarok, románok mind egyet akarnak: lerázni nemzetük testéről a zsarnokság bilincseit. Mindenütt nehéz az önkényuralom rabigáját húzni, de kétszeresen nehéz ott, ahol idegen zsarnokság fog járomba egy jobb sorsra érdemes nemzetet.
A lengyel szabadságharc porba hullott, a cári önkény eltiporta a forradalmat. A franciák, olaszok, osztrákok felkelését elfojtották a zsarnokok. A havasalföldi revolúciót a törökök. Csak mi vagyunk még szabadok, csak a mi zászlónk lobog még fennen. De a reakció minket is talpa alá akar taposni. A császár mozgósította az erdélyi osztrák haderőt, katonai megszállást rendelt el a vármegyékben, s a katonaságot be akarják nyomni a székely falvakba is.
A déli részeken felizgatták a szerb és horvát lakosságot ellenünk, öldöklések, gyújtogatások estek. Most azon mesterkednek, hogy ellenünk lázítsák a szászokat s a románokat is. Védelmünkről gondoskodnunk kellene, bár messze hangzó szóval jelentjük ki, hogy a székely nép nem azért gyűlt össze Agyagfalvára, hogy a román és szász nemzetiség ellen készülődjék, hanem azért, hogy függetlenségét és szabadságát megvédje. A székely nép a testvériség karjaival kész magához ölelni minden fajú és vallású nemzetet, s ha bármelyiknek szabadsága megtámadtatnék, utolsó csepp véréig oltalmazni fogja.
A forradalmi kormány élére Kossuth Lajos állott. Az ő fáradhatatlan munkálkodásának köszönhető, hogy ma már hadseregünk van, melyet tanult és vitéz tábornokok, tisztek vezetnek. Ez a honvédő sereg van hivatva kikergetni mind az osztrák, mind az ellenünk uszított ellenséges csapatokat.
Nekünk gátat kell vetnünk a bécsi kamarilla ármánykodásának, nem szabad megengednünk, hogy Erdélyben testvérháború törjön ki. Nem nézhetjük tétlenül, hogy Bécs kedvéért egymást öljék azok, akik eddig békésen megfértek egymás mellett. Az egybegyűlt székelység határozza el, hogy a nagyszebeni osztrák katonai parancsnokságnak többé nem engedelmeskedik, hanem maga állít fel hadsereget saját kebeléből, s ha kell, fegyverrel védelmezi meg függetlenségét. Ez Kossuth Lajos kérése is a székely néphez, melyet általam tolmácsol.
Kossuth kitartásra szólítja fel a székely népet s Erdély minden szabadságra áhítozó lakosát, legyen bármely nemzet fia s bármely vallás híve. Tartsanak ki addig, míg a honvédő sereg megtisztítja az ország nyugati s déli részét az ellenségtől, s egyesülhet az erdélyi nemzetőrsereggel.
Így beszélt Berzenczey s utána még sokan.
Elmúlt dél, s a bágyadt októberi nap kezdett lefelé siklani az égen, mikor a szónokok beszédjük végére értek. Nagy figyelemmel hallgatta az ötvenezer ember a beszédeket, csak néha morajlott fel a tetszés vagy nem tetszés jele a tömött sorokban. Már-már vége felé közeledett az első napi gyűlés, mikor a sepsiszékiek táborából egy harsány hang hasította végig a levegőt:
– Mi lesz a földdel, arról beszéljenek!
Mint mikor forró zsír freccsen a parázsra, úgy lángolt végig a tömegen a kiáltás:
– Földet a szabadság mellé!
– Mit ér a szabadság föld nélkül!
– Hallgassák meg a mü szavunkot es!
– Harcoljanak az urak, az övék az ország!
– Tüzet a kastélyokra!
Mint a csendes tó tükre, ha vihar szakad le az égből, úgy bolydult meg a nyugodt, fegyelmezett tömeg. Botok, puskák emelkedtek a magasba, fenyegető morajlás indult meg, hátulról előre, mint mikor a szél meghajtja a búzatáblákat.
(folytatjuk)
