Nemrég tért haza a szicíliai Palermóból Timár Erzsébet és Gyimesi-Nagy András (felvételünk), a fogyatékkal élők sepsiszentgyörgyi központja, az Írisz Ház két önkéntese, akik három hétig az olasz városban folytatták tevékenységüket mozgáskorlátozott fiatalok között.
Mindketten azt tapasztalták, odafigyeléssel, elfogadással és befogadással nagyon sokat lehet tenni a sérült emberekért, amit egyébként itthoni munkájukban is nap mint nap érzékelnek. A szíciliai önkéntességről és a segítő szolgálat mikéntjéről Gyimesi-Nagy Andrással beszélgettünk.
Negyven évig vasesztergályosként dolgozott a sepsiszentgyörgyi gépgyárban, a leépítések után a kábelgyárban folytatta a munkát, onnan ment előrehozott nyugdíjba. Amatőr festő, egy éve a sepsiszentgyörgyi Írisz Ház önkéntese. Gyimesi-Nagy András úgy tartja, addig érdemes a segítő szolgálatot folytatni, amíg az ember szeretetből teszi, amikor már nem érzi így, akkor félreáll.
A szeretet városában
A szicíliai tapasztalatcserén az Európai Szociális Alapból finanszírozott Grundtvig, életen át tartó tanulás program részeként vett részt a két sepsiszentgyörgyi önkéntes. Timár Erzsébet, az Írisz Ház kézművesmestere, többek között a hagyományos tojásírással, csuhébaba-készítéssel ismertette meg a palermói mozgássérült fiatalokat, és Nagy Andrással együtt részt vett a mindennapi tevékenységeken. Egy alkalommal a fogyatékkal élők támogatását népszerűsítő szórólapot osztogattak az utcán, és azt tapasztalták, éppúgy, mint itthon, sokan mennek el mellettük közömbösen. Akik ellenben önkéntesként foglalkoznak a sérültekkel, mindent megtesznek azért, hogy az érintettek ne érezzék magukat kirekesztve a társadalomból. Azt látták, hogy sokat számítanak az apró gesztusok, az emberi kapcsolatok, a türelem, a kivárás, hogy mindenki saját képességei maximumát tudja nyújtani. Az Írisz Ház két önkéntese azt mondta, nem turistaként mentek Palermóba, küldetésben vettek részt, tapasztalatot cseréltek és sokat tanultak egymástól.
Májusban az Írisz Ház fogad két szicíliai önkéntest, a program 2015. július 31-ig tart, addig még kétszer szerveznek hasonló tapasztalatcserét.
Hogy egymásnak támaszai legyenek
Gyimesi-Nagy András mindennap reggel fél kilenctől háromig foglalkozik az Írisz Ház fogyatékkal élő fiataljaival. Tíztagú csoportja van, „úgymond a könnyebb esetek, de ott kell lenni közöttük. Apró tevékenységeket tartunk, rajzolunk, olvasunk, matekozunk, fejlesztjük a kézügyességet, ki amire hajlamos. Van, aki jobbacskán tud tenni-venni, van, aki nem, de mindenkit egy csokorba kell hozni, ne hulljanak szanaszéjjel, hogy egymásnak támaszai legyenek.”
– Korábban fizikai munkát végzett, honnan ez a hajlam a segítő szolgálatra?
– Az életem nagyon durva volt. Felneveltem két gyermeket, az élet úgy hozta, hogy elváltam a feleségemtől. A szeretetet, az érzékenységet az emberek iránt talán a szülői házból hoztam, főleg anyámtól, aki aranylelkű volt, apám egy kicsit szigorú. Bennem nincs képmutatás, ha azt mondom valamire, hogy így van, akkor az úgy van. Nem tudok szerepet játszani. Amit teszek, azt szeretetből teszem, amikor már nem fogom így érezni, és azt gondolom, hogy külső kényszer hatására kellene tennem, akkor félreállok.
– Mit kap a fogyatékkal élő fiataloktól?
– Amit az utcán nem. Szembejönnek és megölelnek. Ez bőven elég. Elismerem, hajsza az élet, de önzetlenül kell őket szeretni.
– Az Írisz Házban mindent megtesznek, hogy az ott foglalkoztatottak jól érezzék magukat. De a többi több százzal mi történik?
– Nem sajnálni kell őket, mert azzal nem érünk el semmit. Tenni kell valamit, ha csak a családban is, az elfogadásukért. Néha azt hallom, azt mondja a szülő a gyermeknek, ha nem tudsz hasznos lenni, ülj le, ne lábatlankodj, ahelyett, hogy maga mellé venné és biztatná, hogy meg tudja csinálni. Lehet, hogy nem száz százalékban, de egy kicsit vissza lehetne hozni a közösségbe, a társadalomba. Az állam is kéne tegyen értük, például az ilyen központokat segítve, és támogatni kellene, hogy ezek a fiatalok munkához jussanak. De nálunk lenézik, megvetik a sérülteket.
– Ha nem ez a terület adódott volna, akkor is önkéntes lenne?
– Minden bizonnyal igen. Tulajdonképpen nem én találtam rá az Írisz Házra, hanem ők botlottak belém és kértek fel a feladatra. Tehát, ha nem ezt, akkor más valamit csinálnék a festésen kívül, az biztos, hogy lefoglalnám magam. Az, hogy így történt, nem véletlen, amíg szívesen végzem, addig itt leszek a csoportom mellett. Számomra az élet hozta, hogy segítő legyek.
