Akkoriban a hírek nehezen terjedtek, a Gorbacsov vezette Szovjetunió szerette volna eltitkolni a balesetet, ám a felhők, a légkörben  terjedő atomszennyeződés elárulta a világnak, hogy baj történt, a szél előbb Svédország felé vitte, majd  Kelet-Európában és a mai Ukrajnában szórta szét a nukleáris baleset nyomait, később az egész bolygón, Marokkótól az Északi-sarkig a Föld sok pontján kimutatták a szennyeződést.
Hetek, hónapok teltek el, míg kiderült: a balesetnek legkevesebb ötven azonnali és 4–5000 későbbi áldozata volt, s évek folyamán az orosz–ukrán statisztikák szerint legalább 20 000 ember, köztük sok gyermek halt meg az atomszennyezés okozta rákban, leukémiában. A csernobili atomreaktort szarkofágba temették, de arról ma is igen keveset tudnak a tudósok, hogy mi játszódik valójában le a gyorsan felhúzott falak mögött.
A környéket harminc kilométeres körzetben kiürítették, de mára a természet visszanyerte jogát: buja zöld fák, bokrok, futónövények, vadállatok uralják a tájat, s ott él mintegy hatszáz ember, főleg idősebbek, akik a vesztegzár dacára visszaszivárogtak a  településekre, földet művelnek, kereskednek, túlélnek, s állítják, semmivel sem veszélyesebb – mondjuk – Pripjátyban  az élet, mint Ukrajna más területein.
A természeti környezet hamar kiheverte látványos sérüléseit, de még évtizedekig, esetleg egy évszázadig is eltarthat a megtisztulás, tanújeléül annak, hogy az atomenergiával csínján kell bánni.