Nem az volt a legrosszabb benne, hogy a teljes gazdasági csődtömegben mindenkinek volt munkahelye, de a megkeresett pénzét nem volt mire elköltenie, nem az, hogy a racionalizált élelmiszerellátás miatt húszmillió román állampolgár éhezett, nem is az, hogy a külföldi nyaralást legjobb esetben kétévente egy legfennebb kéthetes kiruccanás jelentette a keleti blokkba, nem az egyetlen tévéadó sugározta napi kétórás propagandaműsor, nem a farmer és a Volkswagen elérhetetlensége, nem, nem az anyagi, a kézzelfogható dolgok hiánya. Hanem a szellemi terror, a tökélyre fejlesztett rendszer, melyben nem lehetett tudni, ki a besúgó és a ki a besúgott, ki kit figyel, kit milyen vétkéért vesznek elő a szervek. És vétek lehetett bármi, például a „nép hőn szeretett fiáról” szóló viccek, de akár a szabadság szónak bizonyos szövegkörnyezetben való kiejtése is.
Hogy ezt ma nehéz felfogni, megérteni még inkább, az talán az egyetlen jó, amit hozott nekünk az elmúlt negyedszázad. Demokráciát kellett volna ide írnom, de Románia utóbbi huszonöt éve csak az odafelé tartó átmeneti állapotról szólott, többször a visszarendeződés esélyével, mint az előrelépés lehetőségével. Valójában csak annyi változott, hogy az ország gazdasága továbbra is csődtömeg, de már nincs mindenkinek munkahelye, akinek meg van, az egyik napról a másikra tengődve él, a külföldi nyaralás már nem két, de öt-tíz éves álom, a farmer az orosz piacon még megvásárolható, de a Volkswagen csak agyonhasználtan, ellenben tévéadó, az számtalan ontja a felsőfokon művelt népbutítást. És a szabadság szó egyféle szövegkörnyezetben továbbra is tabu, kimondható bár, de a sors szeszélyes kegyéből országot kapott nemzet az általuk egyre inkább visszasírt diktatúra korszakából átmentett „mondjunk határozott nemet” összfelkiáltással válaszol rá.
A közel fél évszázadot tartó kommunizmusnak, annak is legsötétebb korszakának mementója a hosszú előkészület után ma megnyíló emlékház. Koholt vádak, áltárgyalások, hamis ítéletek dokumentumai, élethű vallatószoba és ijesztő cellák, vasajtó, rács, bilincsek. A látvány döbbenetes, az üzenetet, ki átélte azt a korszakot, mindenki érti: ilyent többet nem játszhat velünk a történelem. Vagy még inkább: ennek nem szabadott volna megtörténnie.
Hát ezért nem kívánatos, bár közelmúltunkról számot adni mégis oly szükséges a budapesti Terror Háza, a hódmezővásárhelyi Emlékpont kistestvéreként ma megnyíló sepsiszentgyörgyi Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékháza.