Becslések és hozzávetőleges számítások szerint 1945 és 1989 között mintegy kétmillió állampolgárt hurcolt meg a román kommunista diktatúra. Kétmillió ember szenvedett a román gulágokon, a negyven politikai börtönben, a „halál csatornájaként” emlegetett Duna-csatornánál, a poklok poklaként emlegetett Duna-deltai megsemmisítő munkatáborokban, a közbűntényesek számára fenntartott, valójában szigorított fegyházakká változtatott büntetés-végrehajtási intézményekben. A kommunista hatalomátvétel után a leghírhedtebb hazai börtönökbe zárt politikai és szellemi – valójában lefejezett – elitet, a kuláklisták barbár kegyetlenséggel agyonlőtt vagy teljesen kisemmizett, földönfutóvá tett, öngyilkosságba kergetett több tízezer áldozatát, s az osztályellenségnek kikiáltott, ezáltal fizikai megsemmisítésre ítélt arisztokratákat, földbirtokosokat szintén joggal tekintjük a kommunizmus áldozatainak.

Fájdalmas számok
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulás, majd a forradalom leverése kiváló ürügyet jelentett a desztálinizációt csak mímelő román kommunista diktatúra számára a példátlan retorzióra. 1950 és 1968. március 31-e között 91 333 személyt tartóztattak le, közülük 73 636 gyanúsítottat állítottak hadbíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív büntetéssel további 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakával kezdődően 60 000 állampolgár számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A magyar forradalom hatását a letartóztatási hullám fokozására a következő adatok bizonyítják: 1956 és 1962 között összesen 24 629 személyt tartóztattak le, a csúcsot 1959 jelentette, amikorra felgöngyölítették a szervezkedések és szervezkedési kísérletek döntő többségét, 8910 embert. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 84 más kategóriájú és büntetlen előéletű. A kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például az adatok szerint 34 halálos ítéletet hajtottak végre, ám a tényleges szám ennél jóval magasabb, hiszen a Szoboszlai Aladár római katolikus pap nevével fémjelzett per tíz kivégzett áldozata közül a kimutatás csak három nevet említ, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost meg sem említik. 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló, azaz börtönbüntetéssel végződő ítéletet hirdettek ki, 45 személyt végeztek ki, 139 személy hunyt el a vallatások, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A túlélők visszaemlékezése szerint a romániai politikai börtönökben az életkörülmények a szovjet gulágokon megtapasztalt állapotoknál is rosszabbak voltak. A hírhedt szovjet hadifogságból – ki tudja, hány tetvetlenítés, költöztetés, testi motozás ellenére is – Zsig­mond Ferenc, a marosvásárhelyi Szent­györgyi István Színművészeti Intézet főtitkára hazahozhatta az azóta könyv alakban is megjelent, szivarpapírra írt naplóját, a romániai börtönökből egyetlen feljegyzés, naplótöredék sem kerülhetett ki! Szerzőjét azonnal könyörtelenül agyonverték volna! Így csak a véges emberi memória, visszaemlékezések segítségével idézhetjük meg a romániai börtönök szadista, embertelen, minden abszurd drámán túlmutató világát.

Betartott ígéret
Tavaly a Sepsiszentgyörgyön felavatott emlékparkban a beszédek során ugyanolyan lelkesedéssel fogalmazódott meg az ígéret – mint 1848. november 16-án (más források szerint 23-án) Gábor Áron  bejelentése, „Lészen ágyú!” –: egy év múlva olyan emlékházat avatunk, ahol a földbirtokosok, arisztokraták kényszerlakhelyre hurcolásától, az erőszakos kollektivizálástól, Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárásától kezdve a mérhetetlen emberi szenvedés dokumentumai, tárgyi emlékei egy helyen láthatók, tanulmányozhatók, ahová összegyűjtjük az eltelt huszonhárom esztendő levéltári kutatásainak, dokumentumfilm-termésének eredményeit. Így kap történelmi hátszelet a Háromszék 1848–49-es önvédelmi harcára való hivatkozás: ahogyan a háromszéki székely-magyarok több évtizedes kitartó küzdelem után hazahozták Gábor Áron egyetlen megmaradt ágyúját – a Székely Nemzeti Múzeum egyik páratlan értékű darabját –, ugyanúgy a sepsiszentgyörgyi Terror Házába gyűjtjük össze mindazt, amit Márai Sándor a világ bármely táján, bármely országában élő egyetemes magyarság nevében örök érvényűen így fogalmazott:
„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Ebben az emlékházban fogunk – a másik magyar költőóriást, Ady Endrét idézve – „összebújni, akik egymás ellen annyit vétkeztünk”! Áll az emlékpark, és ma megnyitjuk – talán nem is annyira nagy túlzással és sarkítva – „az emberi szenvedés és szabadság emlékházát”.
Minderre azért kerülhetett sor, mert az egykori politikai elítélt, Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke mert merészet és nagyot álmodni, s városának vezetése azt támogatta. Budapesten a Terror Házánál, Mára­marosszigeten a Börtön-Emlékmú­ze­umban, Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárában látványtervezők, muzeológusok, történészek sokasága szorgoskodott, hogy a 21. század követelményeihez igazodó modern és ugyanakkor sokkoló kiállítást varázsoljon a szétszórt dokumentumokból, tárgyi emlékekből. Török József – merjük kimondani! – sepsiszentgyörgyi hályogkovácsként érzett rá a hihetetlenül nagy feladat kihívásaira, hadakozott, kért, kilincselt, udvarolt – ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánta –, hogy elkészüljön élete legfontosabb műve: előbb az emlékpark, most pedig az emlékház.
E sorok írója talán a legközelebbi szemtanúja, követője volt ennek a nem mindennapi közelharcnak, és már az ötlet megfogalmazásakor felajánlotta: az 1990 elején megkezdett, a romániai, erdélyi ötvenhattal kapcsolatos kutatásai során megtalált legfontosabb levéltári dokumentumok, periratok, a letartóztatáskor készült, az emberi megpróbáltatásokat mindennél hívebben tükröző fényképek, az ítéletek, a kivégzési jegyzőkönyvek itt kapjanak őrzési helyet. Ugyanezt tette a Bolyai Tudományegyetem második csoportjának perében kutakodó Benkő Levente publicista, Ioana Boca, a romániai egyetemi hallgatók 1956-os szervezkedéseit tanulmányozó bukaresti kutató és azok a még életben lévő egykori politikai foglyok, akik legféltettebb tárgyi emlékeiket küldték el a készülő emlékháznak.
Furcsa paradoxona a múzeumszervezéseknek: a sajátos, „velünk ez is, az is megesett” erdélyi sors velejárójaként a budapesti Terror Háza valóban döbbenetes fotómontázsáról, a máramarosszigeti börtön-múzeum márvány emléktáblájáról fájdalmasan hiányzik a Romániában kivégzettek, a börtönökben agyonvertek, agyonkínzottak, a halálba kergetett erdélyi magyar politikai foglyok neve, adatai. Ezért döntöttünk Török Józseffel úgy: a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért, azok teljes mértékű felvállalásáért Romániában kivégzett tizenkét erdélyi, partiumi, bánsági magyar és két román neve mellett a sepsiszentgyörgyi emlékházban feltüntetjük a Budapesten kivégzett nyolc erdélyi származású magyar nevét és adatait is!

Beszélő tárgyak
Az emlékház pannói, bemutatott tárgyai, dokumentumai – mint cseppben a tengert – az egész véres, egyéni és közösségi drámákkal teli 20. század közepével kezdődő történelmet megidézik, kezdve a kötelező beszolgáltatásokkal, padlások lesöprésével, a hírhedt kuláklistákkal, folytatva a földbirtokosságnak mint rétegnek a fizikai megsem­misítését előirányzó, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakára időzített deportálásával. Háromszék arisztokratáinak, földbirtokosainak is az embert próbáló szenvedés jutott osztályrészül: a kommunista diktatúra rájuk fogta, hogy az erőszakos kollektivizálás ellen ők lázították fel például a gidófalvi gazdaembereket, a karhatalomnak miattuk kellett erőszakot alkalmaznia. Büntetés­képpen a sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre hurcoltakat Dobrudzsa terméketlen, mocsaras területeire deportálták, ahol a földbe ásott kunyhókban, vályogházakban olyan méltósággal viselték a rájuk mért sorscsapásokat – többen közülük ott alusszák örök álmukat –, hogy  a románság csodálatát is kivívták. Az elhurcolt háromszéki agrárszakemberek – köztük a drága emlékű dálnoki Beczásy Pista bácsi – honosították meg Dobrudzsában az addig ismeretlen krumplitermesztést.
Nem véletlen, hogy a sepsiszentgyörgyi emlékházban is méltó helyet és teret kapott a kisebbségi jogokért, minden kisebbség jogaiért, így az erdélyi magyar zsidóság deportálása ellen legkövetkezetesebben kiálló Márton Áron erdélyi római katolikus püspök golgotajárása. Nem­csak remélem, hanem biztosan tudom: a sepsiszentgyörgyi emlékház konferenciatermében is meghallgathatjuk a Kéz­divásárhelyen 1968-ban született Msgr. dr. Kovács Gergely prelátus, a Kultúra Pápai Tanácsa irodavezetőjének, egyházjogásznak, Márton Áron boldoggá avatási ügye posztulátorának előadását, és megtekinthetjük Maksay Ágnesnek az 1980. szeptember 29-én, 84 éves korában elhunyt nagy püspök életútjáról készült dokumentumfilmjét. Különös ajándéka a kisebbségi sorsnak, hogy a 20. század magyar történelmében mindössze hárman tudták, meddig lehet elmenni a kompromisszumok megkötésében. Első helyen áll Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, utána következik a mártírhalált halt felvidéki gróf Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedül szavazott a zsidó törvények és deportálások ellen, őket követi az ugyancsak erdélyi származású, Duna melléki református püspök, Ravasz László, a 20. század legnagyobb magyar gondolkodójának, Bibó Istvánnak az apósa. A mai nemzetiségi politikusok igazán tanulhatnának tőlük: a kompromisszumok kérdésében meddig lehet és kell elmenni!
Belépve a sepsiszentgyörgyi emlékház belső termeibe, kibomlik előttünk az 1950-es évek második felének, végének, a hatvanas évek elejének, közepének teljes megtorló gépezete. Melyik politikai pert emeljem ki a hatvanegy szervezkedés és szervezkedési kísérlet közül? Hiszen a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért – az egyetemes jogtörténet furcsa fintoraként! – még 1965-ben is ítéltek el erdélyi magyarokat. Köztük éppen a Török József nevével fémjelzett tizenkét tagú csoportot, amelynek tagjait 1965. november 13-a és december 28-a között tartóztatták le. Mindez azért is az egyetemes jogtörténet egyik legfurcsább paradoxona, mert miközben Nicolae Ceauşescu arról papolt, hogy Romániában nincsenek politikai foglyok, elítéltek – a leghírhedtebb romániai börtönök tele voltak politikai foglyokkal.
(folytatjuk)