A két híres színész rég – mondják ők: épp huszonhét esztendeje – nem játszott együtt színpadon, a sikerekre szakosodott Orlai Produkciós Iroda hát úgy gondolta, összehozza Hernádi Juditot és Kern Andrást egy előadásra. Előkerítették a ládafiából egy ismeretlen szerző ismeretlen színdarabját, mely úgy áll nekik, mint kézen a kesztyű.
Nem egetrengető szcenárió, ha figyelmesen nézzük, csupa klisé, jól bevált szófordulatok, viszont két gyönyörűen kidolgozott karakter eljátszására ad lehetőséget: a kekeckedő, pénzcentrikus, hatvanon túli özvegyember és az addigi életén éppen változtatni akaró, szintén korosabb özvegyasszony, kik korábban családi barátok voltak. A történet egyszerű, bár a nehezen induló beszélgetésből még nem sejteni, a férfi leánykérőbe ugrott fel az elköltözése előtti estén a nőhöz. És persze, hogy – egy rendes vígjátéknak megfelelően – happy lesz az end. Csakhogy odáig hosszú az út és hasfájdító nevetésekkel kikövezett. Kommersz darab, semmi katarzis, semmi filozofálás, merengés az életnek értelmén vagy értelmetlenségén. Egyszerű díszlet, nem formabontó rendezés – azt hiszem, Verebes Istvánnak nem is kellett semmiféle utasítást adnia színészeinek, hiszen mindketten profik, a szó nemesebbik értelmében: a színpadon teszik a dolgukat legjobb tudásuk szerint, a nézők nagy-nagy megelégedésére.
Az eredmény: könnyesre nevetett szemek, tapstól égő tenyerek, egy nagyon jó szórakozás hosszan tartó élménye, s talán még a családi közbeszédbe beépülő párbeszédtöredékek is.
