Akik megízlelhették, milyen a (színházi) sokszínűség. Mert az idei Szent György Napok kulturális – még mindig csonka – hete (lehet előrébb hozni, úgynevezett nulladik napon kezdeni a „fesztivált“, de mi történik például a mai napon kulturális fronton?) a játék évének jegyében szépen sorakoztatta a sokféle előadást, jókat és jobbakat, élvezhetőeket és csupán csak szórakoztatóakat. A felnőttek, mondom, jól jártak. A gyerekek kevésbé. Ezen a fronton van még javítanivaló. Sok.
Nem tudom, Brüsszelben hány ember él. Sokkal több, mint Sepsiszentgyörgyön. És ebben biztos, hogy nem tévedek. Ez a város mégis jobb. Tud élni, lüktetni, mikor kell, összefogni is. És ünnepelni. Azt nagyon. Feledni bút és bánatot, rút hétköznapot, a máról holnapra kényszermegoldásait, a pénztárcában lapuló bankkártya számkódját, tudja szidni választottjait, szívből utálni ellenségeit. Egy dolgot nem ismer: parancsra hallgatni. Fejet hajtani. Engedni a negyvennyolcból. Ez nem megy, ezt nem nekünk találták ki. Ideje volna megérteni. Azoknak, akiknek kell.
Nem tudom, Brüsszelnek milyen a hangulata. Amikor ünnepel, vagy amikor éppen nem. Minálunk ritkák az ünnepek. Az igaziak. Amikor a naftalinszagú szekrényből előkerül a tavalyi jókedv. Amikor a Nap azért süt, hogy az ember élvezze munkáját. Amikor a szél azért fúj, hogy a felhőket eloszlassa. Vagy csak egész egyszerűen amikor az esőlé nem csorog bele a sátorponyva szélén a csapolt sörbe, amikor az ország összes ellenőrző szervének ügybuzgó mitugrászai nem épp a mi jeles napjainkon firtatják, az eladott csórékolbászok száma egyezik-e a kasszabonok másodpéldány-lenyomatával. Isten áldása, valamint a hatalom felsőbb utasítása legyen áldozatos munkájukon.
Nem tudom, milyen a Brüsszeli Napok. Ha van egyáltalán olyan. Látatlanban állítom: a Szent György Napoknak vizet sem vihet. Ez a város immár nem csak Székelyföld fővárosa, több is, mint Európa közepe. Ez a város az otthonunk, és ez nem is kevés.