Megújult a kultúrotthon is: az igencsak gyakran igénybe vett épületet központi fűtéssel látták el, külön női és férfi mellékhelyiségeket alakítottak ki, és a konyhai részt is korszerűsítették. A falu művelődési életét igazgató Kormos Egyesületnek még számos a megvalósításra váró terve, de jó faragókból és gazdálkodókból sem szenved hiányt Erdőfüle. 

Megújulóban a kúria
Bő két esztendeje adtuk hírül: megmenekül az erdőfülei Ferenczy–Boda-kúria. Az évtizedek óta lakatlanul álló ingatlant az önkormányzat azzal a céllal vásárolta meg, hogy felújítsa, majd a közösség szolgálatába állítsa. Az elmúlt időszakban sürgősségi beavatkozásként a tetőszerkezetet tették rendbe; nem szivárog tovább az eső- és hólé, nem feszíti tovább az évszázados falakat a repedésekbe beszivárgó és megfagyó víz. A fából készült szerkezetben így is visszafordíthatatlan kárt tett a hosszú mellőzés – alig lehetett valamit megmenteni belőle.
– Az államosítás óta eltelt évtizedekben tenyésztettek ott selyemhernyót, de a csordapásztor is sokat lakott benne, és vagy harminc éve lakatlan – ecsetelte Balázsi Dénes polgármester. Ha nem vásároljuk meg, valószínűleg még csak egy-két telet húz ki, s összeomlik a több mint háromszáz éves épület. Saját pénzből és pályázva – most épp arra készülünk, hogy a norvég alaptól nyolcvanezer eurós támogatást szerezzünk – a lehető leggyorsabban fel kell újítanunk. Elképze­léseink szerint tájszobákat alakítanánk ki, így mutatnánk be, milyen lehetett egykor egy féluradalmi lakóház. Gyűjtjük már a berendezési tárgyakat, a székeket, asztalokat, fogasokat és mindenféle fellelhető, odaillő darabokat. Az épület mellett egy hektár területet is vásároltunk, ahol idővel falumúzeumot létesítünk. Remélhetőleg sikerül beszereznünk egy-egy kovácsműhely, szövöde felszerelését, de azt sem tartom kizártnak, hogy kisgazda­ságot rendezünk be mindenféle állattal, az Erdőfülét felkereső vendégeket pedig nyáron szekérrel, télen szánnal hordoznánk, s így mutatnánk meg értékeinket.

Új elnök, régi feladatok
Év elejétől Fosztó Katalin a Kormos Egyesület új elnöke. A fiatal tanítónő az elmúlt esztendőkben is aktív tagja volt az egyesületnek, így gond nélkül folytatja az elődje, Balázsi Csilla által végzett közösségépítő munkát. Hagyományosnak mondható tevékenységeik – a kosarasbál és a falunapok megszervezése, március 15-e, az idősek napja és anyák napjának megünneplése, hulladékgyűjtési akciójuk – megmaradnak, de újabbakkal is megpróbálják kiegészíteni. Húsvét előtt például mintegy harminc gyermeknek és felnőttnek tojásfestést tanítottak a kisbaconi Zsigmond Ibolya segítségével. Mesepályáza­tot is kiírtak a gyermekeknek. Kilencen belevágtak, s pályaműveket adtak be: mindannyian könyvet és egyéb jutalmat kaptak fára­dozásukért cserébe. Amikor elindították az anyák napjának ünneplését, még nem volt akkora az érdeklődés, ám időközben egyre tekintélyesebb ünneppé nőtte ki magát. Hét­vé­gén is ünnepeltek: a művelődési házban fellépett a női kórus, a Dobó néptánccsoport, az édesanyák pedig egész éves önzetlen munkájuk elismeréseként virágot és köszönetet kaptak szeretteiktől. Idei tevékenységük egyik legfontosabb mozzanata Gábor Áron emlékének ápolásához kötődik. Az erdőfüleiek ragaszkodása a székely ezermesterhez nem véletlen: a helyi hámor is hozzájárult szabadságharcunk ágyúinak elkészítéséhez, az idei ünnepségen pedig felavatták Balázsi Gyula Gábor Áron tevékenységére emlékező kopjafáját. Hamarosan sort kerítenek rá, s bejárják Gábor Áron életének legfontosabb állomásait. Felkeresik a berecki telket, ahol egykor szü­lőháza állt, kegyeletüket fejezik ki sírjánál  Eresztevényben, elzarándokolnak a kökösi csata helyszínére, és megtekintik a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Mú­zeum és Sepsiszent­györgyön a Székely Nemzeti Múzeum kiállításait.
Hogy mindehhez honnan lesz pénz? A Gábor Áron-emlékúthoz a megyei tanácstól nyertek támogatást, de egész éves tevékenységükhöz jelentősen hozzájárul a bardoci polgármesteri hivatal és a falu népe is. Az adóból felajánlható két százalékokból komoly összeg folyik be. A fő adománygyűjtő szerep az egyesület titkárára, Varga Editre hárul, aki feladatával jól megbirkózik: jóformán nincs olyan erdőfülei, ki, ha teheti, nem a helyi értékek őrzőit, továbbadóit segíti.

Éltetni a hagyományokat
A Kormos Egyesület égisze alatt működik az Aranyos Színjátszó Csoport. Az elmúlt négy esztendőben előadásaik révén felidézték a fonóban – vagy ahogy ők mondják, seregbe – járást, bemutatták a farsangi hagyományokat és a lánykérést, majd a lakodalmast, idén pedig a katonáskodáshoz köthető örökségünket. Az énekek és tréfák által a szokások felidézése nem volt nehéz, hiszen a sorkatonaságot nem oly rég szüntették meg, sokan megélték a faluban való felvonulást, a regrutabált, a háztól való búcsúzkodást. Csog Bálint és Szőcs Szilárd hangsúlyozza: a negyvenkét tag összefogása, közösségé nemesedése hordozza a többéves sikeres együttműködést. „Egy forgatókönyvet, laza keretet összeállítottunk, de valójában mindenki hozta a maga környezetéből ismert szövegeket, dalokat, rigmusokat. Nem ritka az improvizálás sem, de azért sem haragszunk, hiszen így válik egyedivé előadásunk” – mondotta Csog Bálint.
Sikeresek otthon és Erdővidék több szegletében is. Szerepet játszik ebben, hogy az idősek is elmennek – jelenlétük kicsit a nosztalgiának is köszönhető –, a fiatalokat pedig a kíváncsiság, a másfajta buli lehetősége vonzza. De valószínűleg jól jön, hogy őrzik jellegzetes, kicsit ő-ző beszédüket. Ezt máshol is észreveszik és értékelik: legutóbb Kisbaconban Benedek Márta mondott köszönetet az előadás után az ízes beszédükért. „Megpróbáljuk a sorozással, berukkolással járó összes állomást feleleveníteni, s nem spórolunk a csipkelődésekkel, beszólásokkal sem, az gördülékenyebbé, beszédesebbé tette az előadást. Talán ebben is rejlik sikerünk titka” – fejtette ki Szőcs Szilárd.

Az ágyúöntő emlékére
Balázsi Gyula fafaragó hamar eljegyezte magát a mesterséggel, nem csoda hát, hogy fiatal kora ellenére rábízták annak a kopjafának elkészítését, amelyet március 15-én a hámor udvarán Gábor Áron emlékére felavattak. Édesapja hegesztőként kereste kenyerét, nagyapja ács volt, így érthető, miért is vonzódott a faluban komoly hagyományokkal rendelkező mesterséghez. Első munkájának kilencévesen veselkedett neki: egy fadarabot a székre tett, s hogy az ne csúszkáljon, néhány szeggel rögzítette, s nekifogott. „Amikor édesapám hazajött, rákérdezett, mit művelek, én pedig büszkén mondtam, hogy faragok. Ő pedig a régi szék kiszegeléséért meg sem szidott, tetszett neki, hogy próbálkozom. Az első megmaradt munkám, mely ma a szüleim házának falán lóg, egy kulcstartó, amit tízévesen készítettem” – avat be a kezdetekbe Balázs Gyula.
Iskolába Barótra, autószerelő osztályba járt, de nem szerette kényszerűségből tanult mesterségét, ha tehette, szomszédjánál, Nagy Fábián asztalosműhelyében töltötte az időt, s próbált ellesni minél többet a mestertől. Húszas éveinek elején járt még, amikor Belgiumba indult szerencsét próbálni, majd barátnője – ma már feleség, egy két és fél éves és egy alig néhány napos csöppség édesanyja – is követte. Négy és fél évet húztak le idegenek között, de megérte, mert sikerült annyit félretenniük, hogy itthoni megélhetésük alapjait megteremthessék. Felújították az időközben vásárolt házat, a volt gazdasági épületben pedig asztalosműhelyt rendezett be. Az elmúlt három esztendőben a koporsók és egyéb temetkezési kellékek mellett százhuszonhét erdőfülei jellegzetességet magán viselő kopjafa került ki keze közül, de néhány gyalogkaput is készített, idénre pedig már két nagykapura kapott rendelést. Amikor az első nagykapuja – a sajátja – elkészült, s öregapja meglátta, elsírta magát. „Nagyapám ács volt, életében sok sipert, vasút alá való tartófát kifaragott, s jó keze volt egyebekhez is, de azt mondta, ilyet nem tudna ő készíteni, és nekem adta harcsafűrészét, faragóbárdját, kézi gyaluját és minden fontosabb szerszámját. Fáj a szívem, mikor azt látom, hogy a régiséget vásárlóknak falus társaim két kézzel adják oda a régi faragóbárdokat. Valaha családoknak adtak – ha szerényet is, de gyerekek hadát ellátó kenyeret. Most pedig néhány lejért elvesztegetik, elkótyavetyélik.”
A Gábor Áron-kopjafát a közbirtokosság által biztosított tölgyfából készítette, s úgy próbálta faragni, hogy a székely hős élete végig követhető legyen rajta. A tetején a lándzsa a férfi jelképe, a buzogány a vitézségé, a nyakrész az élet hosszúságáról beszél, a mesterség csillaga, a nyolcágú csillag, minden becsületes mesternek jár, alatta a székelység csillaga, a kehely a református emberek szimbóluma, legalul pedig az élet évei számolhatóak ki, minden egyes keresztbe vésett sor egy-egy évtizedet, a függőlegesek pedig egy-egy évet jelentenek. Hamar elkészült: mindössze két nap reggeltől estig tartó munkájára volt szükség hozzá. „Egy ilyen kopjafára bizony sokszor rácsöppen a homlok izzadsága, de jó látni, hogy szépre sikeredett, sokaknak tetszik” – mondotta Balázsi Gyula.

Az elégedett gazda
Személyes ügyeit tekintve nem, de szakmailag elégedett és boldog ember Nagy József. Korán, tizenöt évesen édesapja nélkül maradt, így igen fiatalon kellett megtapasztalnia, mily fáradságos tud lenni a gazdálkodók élete. Az iskolával nem volt jóban, de a munkától nem félt, mára pedig a gyakorlat sok tekintetben mesterré tette. Állatállománya jelentős, mellette a takarmányt és a ház táján szükségest is megtermeli. Saját földje kevés, de százötven hektár bérelt legelő és nyolc hektár szántó így is épp elég elfoglaltságot ad. Jelenleg százhúsz Magyarországról vásárolt berke juha és tizenkilenc átlagosan évente háromezer liter tej felett adó tehene van. A bárányokat húsvét előtt felvásárlóknak adta el. Tíz évig azon volt, hogy maga értékesítse állatait, de lemondott róla: a piac folyamatosan esett vissza – három-négy éve még tizenkét lejt adtak a bárány kilójáért élősúlyban, most viszont csak kilencet –, a járu­lékos költségek viszont nőttek, ezért úgy ítélte meg, a piacon elvesztegetett idő nem éri meg. A juhai után, ha nincs bárány, napi tizenöt kiló sajtot nyer. Leginkább otthonról adja el a friss és érett sajtot, a túrót és az ordát is. „Sze­retem az állatokat. Jó szívvel megyek s teszem, amit kell, nap mint nap. Másként nem is lehet, hiszen állandó odafigyelést követelnek. Nem mond­hatom, hogy ma esik az eső, ma karácsony van, vagy ma nem érek rá, gondoskod­jatok magatokról. Az állatot is meg kell becsülni, legalább annyira, mint az embereket. Be­lőlük élünk, ők hozzák a kenyeret a kapun be” – osztja meg egyszerű életfelfogását a gazda.

A jó kenyér
Nagyék gazdaságában meghatározó szerepet tölt be édesanyja, Sarolta, vagy ahogy a környék ismeri, Sárika néni. Nemcsak fia munkájának elvégzéséhez nyújt segítő kezet, de mellette még kenyérsütést is vállal. Legalább huszonöt esztendeje látja el friss kenyérrel szűkebb környezetét. A kenyérsütés főbb mozzanatait szívesen megosztja az érdeklődőkkel. A munkának még éjszaka nekifognak. A széklábakra felkerülnek a nagy tekenők, adagra a liszt és a frissen főtt pityóka, a kovász és élesztő, s langyos vízzel új kovászt kevernek. Öt-hat óra kelesztés után sót és meleg vizet töltenek a kovászra, és dagasztásba kezdenek. „Amikor végeztem, belisztezem, abroszt teszek rá, betakarom, legyen jó melegben, a Jóistent megkérem, áldja meg, szaporítsa meg” – mondja Sárika néni. Egy órát kel még. Közben „kicsi” fenyő-, és száraz bükkfával begyújtanak a kemencébe. Amikor a tűz lelohadt, jön a második tűz. Ekkor érkeznek meg a segítők és a szomszédasszonyok. Ők csípik ki a kenyeret, teszik lapátra, a bevetés pedig Sárika néni feladata. Két órát sülnek, végezetül sorróval verik és késsel utótakarítják az összehasonlíthatatlan ízű kenyeret.