A telepen a helyzet nem hogy reménytelen, de annál sokkal komorabb: bizonytalan ott a jövő. De nyomatékosabban akár azt is lehetne mondani: nincs jövő. ,,Minden volt, most semmi sincs. Siralmas" ― hallani. Igen, a legendás bányásztelepülésen már híre-hamva sincs az egykori fejtésnek, csak emlékekben pislog a néhai bányászok karbidlámpája, pontosabban szürke, szocreál elektromos fejlámpája. Merthogy szénbányában a sújtólég állandó veszélye miatt utóbbival világították a tárnákat. Ma már csak a köd borul a romosodó, málló épületekre, s burkolja ideig-óráig a jobb sorsra érdemes kistérség súlyos szociális és társadalmi problémáit. Igen, ez is Székelyföld. Pátosz nélkül.

Nosztalgia, avagy virágeső a repülőből

Köpecbánya amolyan virtuális faluvá lett: ma már leginkább az emberek emlékezetében, képzeletében él. Azt mesélik, hogy a hatvanas években ott vásárolt az egész Erdővidék, a boltokban nyüzsgés, öt-hat elárusítónő volt. ,,A régi időben ott volt az élet azért is, mert ott voltak az üzletek ― mészárszéktől és cipőüzlettől kezdve a nyári kertig ―, Köpecen pedig a bányairoda." Amikor tehát Barót csillaga még nem emelkedett az alacsony égig, Köpecbányán vert a térség szíve: kultúrház (dalárdával, tánccsoporttal), könyvtár várta a bányászokat, a betegeket pedig jól felszerelt orvosi rendelő röntgengéppel, fogászattal, ,,ott feküdtek a bányászok a belgyógyászaton". Sorolják is az egykor ott dolgozó, közismert orvosokat. És persze nem hiányozhatott a munkástelepek elmaradhatatlan tekepályája sem. Még az akkori sepsiszentgyörgyi színház helybéli előadására, A néma leventére is emlékszik a ma már Köpecen élő Bíró Matild, aki élete első harminc évét szülőfalujában, Köpecbányán töltötte. ,,Ott olyan élet volt, kérem, minden volt." Aztán sóhajt. Férjével, Bíró Bélával ma már csak alkalomszerűen látogatnak Bányára, még mindig ott élő szüleihez, akik a település többi idős emberéhez hasonlóan nem akarnak és nem is tudnak elköltözni onnan. Hová is mehetnének ,,vénségükre" a magányos, többnyire egyedül élő öregek? Ott születtek, ott élték le az életüket, de nem csak ennyi: a koros emberek ragaszkodnak a köpecbányai temetőben nyugvó hozzátartozóikhoz. De mára alig egypáran maradtak azok közül, akik már a hatvanas években is ott voltak, kertes bányászlakásokban, a lakosság ott is ,,kicserélődött", a mostani barótiak közül is sokan éltek Bányán.

Ha nem volnának fényképek, amelyeken látszik, hogy nézett ki ott minden, amikor működött a bánya, nem is hinnék el, hogy mi volt ott, s hogy mennyire leromlott minden ― meséli Matild asszony. Klub is volt, lemezjátszóval, a hétvégéket ott töltötték, táncoltak, szilveszterkor is mindenki ott volt. ,,Amikor pedig tartották a bányásznapot, jött a repülő, és abból hullatták le a virágokat"...

Rombolás, bizonytalanság

― Köpecbánya taccsra van téve, jövő semmi sincs ott ― magyarázza Bíró Béla, aki nem csak köpeci lakosként, hanem a helybéli református egyház gondnokaként (megyebírójaként) és a közbirtokosság elnökeként is jól ismeri a kistérség gondjait. Mesélik, hogy a romák ,,leduvasztottak" az egykori orvosi rendelőtől kezdve a pár évvel ezelőtt még működő, a falu határában lévő vágóhídig mindent. Nagy probléma a törés-zúzás, a rombolás, téglát, építőanyagot szereznek így. Az épületeket egyébként a ,,demokráciában" tették tönkre, 1990 után. ,,Amióta nincs törvény. Sajnos, oda jutottunk, hogy vannak, akik a magánházakból is elmentek, ezután leszedték a kerítést, de a romák nem ismerik el, hogy ők tették" ― ecseteli Bíró. Van, aki a tűzifát ,,drótkötéllel" rögzíti, leszegezi, hogy ne lehessen elvinni. ,,S ha olyan a szomszéd, azt addig eszik, hogy ki kell költöznie a házból" ― fűzi hozzá felesége. Folyamatos a rongálás, a pusztítás, állandóan lopástól tartanak. Hogy mi ennek az oka? ,,Szerintem tartják a félelmet az emberekben ― vélekedik a megyebíró ―, Bányán ma idősek élnek, legtöbben egyedül, özvegyek, már reformátusok is alig maradtak, kevés a fiatal. Idős ember védtelen". Mesélik, hol szénát, hol fát visznek, vinnének el, de a tolvajt rendszerint nem kapják el, így aztán marad az örök gyanakvás. Van, aki fél, van aki nem. Mondják, roma is ,,kétféle" van, egyrészt, azok, akik ott születtek, dolgoztak a bányában, és most nyugdíjasok, van pénzük, másrészt vannak, akik oda jöttek, a Ruzsák, velük tudnak nehezebben szót érteni. Beköltöztek a központi, volt bányairoda épületébe is.

Márpedig a romák miatt feszültnek tartják a helyzetet. Egyesek szerint nagyobb, mások szerint kisebb mértékben, de mindenképp tényként kezelik. Megoldásra, orvoslásra váró gondként, de egyelőre ― legjobb esetben ― csak elképzelések vannak, hogy mit kellene, mit lehetne tenni. ,,Az a véleményem ― érvel Bíró Béla ―, hogy ezt a mindenkori problémát, mert ez nem mai és nem tegnapi ügy, a helyi önkormányzatnak kellene megoldania. De tudja, hogy van ebben a világban, nem tudsz szólni, mert egyből rasszistának neveznek. És hiába büntetnek meg valakit, nem fizetik ki, mert ilyenek a törvények, most nem úgy van, mint rég, hogy elvitték Csíkszeredába, ott aztán ült, most nem visznek el, s nem tudnak kötelezni, hogy kifizesd a bírságot. Meg aztán, amíg nincs megfogva a tolvaj, addig nem tolvaj, igaz-e, addig nem lehet tudni, ki lopott... Mert senki nem látott semmit, csak annyit, hogy fogynak a dolgok, hogy viszik azt, amit lehet, de hogy ezt ki teszi?"...

Lehetne élni

A Köpecről Bánya felé vezető két kilométeres út latyakos, sáros, jeges. Állítólag télen mindenképp járhatóbb, mint nyáron. A ködbe vesző szomszédos domboldalak elrejtik a vidék lehetséges vonzerejét, ám a villanyoszlopok és kígyózó vezetékek sokasága jelzi, egykor itt valóban nagy volt az áramfogyasztás. Egykor. Előbb egy csempézett épületrom bukkan fel, aztán néhány kopott, sárgás, zöldes ház parabolaantennával, kihalt iskolaépület. Tavaly ősztől már bezárt a kis skóla, azóta busszal szállítják naponta a kicsiket, mintegy tucatnyi apróságot iskolába, óvodába. Üzlet, autószerelőműhely-féle, kihalt központ. Egy ház mögött többen teherautóra pakolnak. Életszilánkok a ködben. El-elporoszkál egy ló, nézelődő tekintetek, különös, nem túl barátságos környezet. Villan pár fiatalabb arc, de inkább idősek mocorognak. A hetvenesztendős Mihály Ida néni egyike az egyedül élőknek, mondja, őt soha nem bántották a cigányok. Ebben, lehet, szemrevaló farkas kutyájának is szerepe van, így aztán inkább a magány szól belőle, mint a félelem. ,,Ha már a közüzemektől nem jönnek, mert régebb rendszeresen jöttek, legalább maguk keressenek meg néha"...

,,Ezt nem gondolta senki sem, hogy ide fordul a világ. Azt, hogy ez lesz, s hogy Köpecbánya megáll, azt nem gondolta soha senki. Erdővidéknek ez volt a lelke. Sokan nem hitték volna, hogy ez megtörténhet. Szép hely, jó hely, én azt mondom, nyugodtan lehetne ott élni" ― fejtegeti Bíró Béla, mintegy rávillantva arra a sokak által vallott nézetre, hogy a hatvanas, hetvenes, de még a nyolcvanas években is az örökkévalóság tudatával éltek itt az emberek, meg sem fordult az eszükben, hogy megállhat a bányában a termelés, s akkor pedig az egyetlen iparágra alapozó térség lakóinak hirtelen igen nagy nehézségei támadhatnak. Ezt a térséget végül is a szocialista nagyipar éltette. ,,Virágot szedtünk, málnát, gombát, epret ― emlékezik vissza Bíró Matild köpecbányai éveire ―, kár érte, de nem tudom, lehetne-e még egyáltalán valamit tenni érte. Nagyon szomorú, ami itt van. Késő, nincs mit tenni. Hátat fordítok, mert a lelkem fáj, maradjak inkább a gyermekkori emlékekkel."

A környéken 1984-ben nyitottak egy kisebb fejtést, ahol később tó lett, jó nagy területen, amolyan bányató, az erdő mellett, ahova halat is telepítettek, úgy vélik, szép, csendes hely volna. ,,Szerintem többet érdemelne a tanács részéről, egy üdülőtelepben is lehetne gondolkodni most, amikor pályázati lehetőségek is vannak. Nem azt akarom mondani, hogy ez vagy az a polgármester hibás, hanem hogy az önkormányzatnak kellene gondját viselnie, habár ez nem könnyű" ― töpreng a megyebíró. Mondta a baróti polgármesternek is, hogy a rendfenntartás lenne a legfontosabb, egy időben arról is szó volt, hogy néhány csendőrt állandó jelleggel kiköltöztetnének Bányára, szerinte az üresen maradt iskolaépület alkalmas is lenne nekik, lenne hely szállásnak, étkezdének. A baróti polgármester ― mivel közigazgatásilag Köpec, illetve Köpecbánya is Baróthoz tartozik ― azt mondta neki, továbbította ezt a javaslatot, de választ nem kapott. Ezt egyébként megerősítette az alpolgármester, Józsa József is.

Ahogy lehet

Köpec irányába, lefelé ballag a latyakos, köves úton egy hetven fölötti idősödő férfi, egyedül. Olyan, mintha éppen Pier Paolo Pasolini olasz rendező Dekameron című filmjéből lépett volna ki. Emberünk nem túl vidám, mert nem olyan régen udvaráról ellopták a létráját, de nem is túlságosan szomorú. Egykor természetesen ő maga is a bányánál dolgozott. Barnás sapkáján sárga Boss felirat virít, gyér borostája, néhány foga utánozhatatlan, megviselt, ám mégis derűs arcot varázsol. Pár szót ejt arról, hogy milyen is errefelé az élet, de nem a tömény keserűség árad belőle. Gondok? Hát, mondja, csak ne szivarozna olyan sokat...

— Meg nem kéne annyit nézzek az ég felé ― toldja hozzá, s félreérthetetlen mozdulattal jelzi, hogy ez a sűrű tekingetés valójában a poharazgatás köpecbányai változata.

— S az asszony mit szól?

— Prüsszög, de helyrejön.