A most tárgyalt pszichés probléma a legmegfoghatatlanabb szorongásos zavarnak számít, főként azért, mert a szorongás nincs konkrét tárgyhoz kötve, mint például a különböző fóbiák esetén. Ebből kifolyólag a szakemberek sokáig „szabadon lebegő szorongásként” emlegették, a jelenlegi elnevezés szintén általánosabb jellegére utal.
A zavar megfoghatatlan jellegét a szenvedő ember általános nyugtalanságként, belső feszültségként tapasztalja meg, amihez ingerlékenység, koncentrációs zavarok, valamint fizikai tünetek – fáradékonyság, izomfeszültség, alvási problémák – társulhatnak. Ezek a tünetek legalább hat hónapig, a napok nagy részében fennállnak, és fontos ismérv, hogy a személy kontrollálhatatlannak érzi szorongását.
A generalizált szorongás központi tünete mégis a szüntelen aggodalmaskodás, nem annyira a témája, mint a mechanizmusa miatt. Az aggodalmak témája állandóan változik, cikázva a munka, a gyerekek, az egészség, a hétköznapi teendők, a jövő által felvetett lehetséges problémák stb. között. Mihelyt azonban egy probléma megoldódni látszik, máris ott a következő téma, amiért aggódni lehet, tehát az aggódás folyamata makacsul állandósul. Az aggodalmaskodáshoz ráadásul különböző pozitív vagy negatív hiedelmeket (pl. „Ha aggódom, megelőzöm a baj bekövetkeztét”; „Az aggodalmaskodásom azt mutatja, hogy előbb-utóbb megőrülök” stb.) társíthat a személy, ezek pedig további aggodalmak forrásai. Általában diszfunkcionális aggodalmakról van szó, ezt onnan tudjuk, hogy sok esetben távoli problémákra fókuszálnak, melyek fölött kevés kontrollt lehet gyakorolni. A személy mindenáron meg akarja oldani azokat, és sokszor megoldáscsomagot gyárt előre a még nem létező problémák esetére.
Ami az okokat illeti, először is szerepet kap a genetikai háttér, a szorongásra való hajlam (hipervigilencia, a környezet túlzott monitorizálása, alacsony veszélyérzeti küszöb stb.). Fontos továbbá a szülői minta szerepe: a gyerek számára a szülők aggodalmaskodása megküzdési mechanizmusnak tűnhet, amelyet a problémákkal találkozva vagy azokat előrevetítve „szokás” tanúsítani. Ide vezethet továbbá a kontroll elvesztésének erőteljes megtapasztalása gyerekkorban (pl fontos személy elvesztése) vagy a kontrollérzet, biztos kapaszkodópontok hiánya a jelenben.
A zavar megfoghatatlan jellegéből kifolyólag nehéz a probléma diagnosztizálása és kezelése egyaránt. A szomatikus jellegű tünetek miatt érdemes relaxációs technikákkal kezdeni a terápiát, melyek az izomfeszültség, az alvási nehézségek csökkentését célozák. Ezt követően foglalkozni kell az aggodalmaskodás folyamatával, és meg kell cáfolni azokat a hiedelmeket, amelyek ehhez társulnak. Hasznos lehet a következő paradox technika, amelyben arra kérjük a pácienst, hogy naponta szenteljen jól elkülönített időt (pl 15 perc) az aggodalmaskodásra, a maradék időben végezze teendőit. Egy másik szinten érdemes értelemlehetőségek után kutatni, amelyeket a személy megragadhat, mert a zavar lehet egzisztenciális krízis kifejezője.
ELEKES SZENDE pszichológus
