A közismerten meglehetősen feszült szerb–magyar viszony az elmúlt év során a EU-csatlakozási igényük miatt valamelyest enyhült. A magyar politikai elit, a jelenlegi és elmúlt négy évben kormányzó Fidesz Szerbia útját egyengette, támogatta abban a reményben, hogy a kontinens elit klubjának tagjaként fékezik a már-már állampolitikai rangra emelt magyargyűlöletet. E munkában Pásztor István jó partnerüknek bizonyult: vallja, az új kapcsolatrendszert, mely most rügyezik, tartalommal kell megtölteni, míg a történelmi vitákat intézményesen, a két ország által finanszírozott alapítványoknak kell elvégezniük.
Valamennyien, akik kisebbségben vagyunk kénytelenek élni, megtapasztaltuk, hogy az új nemzetállamok felfűtött nacionalizmusa, időnként radikálisabb csoportok által gyakorolt nyílt sovinizmusa mily nehéz  helyzetet teremt a határokon túlra szorult magyarságnak.  Hat­ványozottan igaz ez a Vajdaságra, tehát Pásztorék reálpolitikáját csak az ostorozhatja, ítélheti el, s kívánhatja lámpavasra annak magyar szószólóját, ki soha nem élt Magyarország határain kívül.
Értjük mi a Jobbik külhoni magyarok iránti csalódottságát, hisz egyedüli magyarországi párt volt, mely a határon túl intenzíven kampányolt, s mindössze kétszázaléknyi szavazatot sikerült tőlük besepernie. Ennek oka bizonyára épp – akárcsak a baloldaliak esetében – a kimutatott fogak fehérjében keresendő. Könnyebb hazaárulással vádolni, lámpavas után kiáltani, nyálzacskót üríteni, mint együtt cselekedni nemzeti közösségként.
Érvényesek maradnak Áder János szavai: „Akik  minden emberi mivoltukból kifordulva megalázták (P. I.-t), azok valójában a Magyarországon élő kisebbségeket alázták meg, a vajdasági magyarokat, a határon túl élő honfitársainkat – megalázták egész nemzetünket.”