Az elzárkózó, gőgös művész ,,imidzse", sajnos, hozzánk nőtt, bennünk él, akár egy romantikus filmhősé. Ezért meglepődünk, amikor egy olyan nyitott, teljes életet vállaló, közösségi emberként is megnyilvánuló művésszel hoz össze sorsunk, mint mai ünnepeltünk, Vetró András.

A kolozsvári egyetemi évek után Kézdivásárhelyen telepszik le, a Kosztándi házaspár alapította rajziskolában tanít, műtermet kap, szobrászkodik, buzdít, nevel.

Termékeny alkotó. Munkássága sorozatokba tömörített: a Lovag—Bohóc, a Nő—Anyaság, valamint a nagyjaink (történelmi) arcképcsarnoka témakörét járja körül filozofikus beállítottsággal, enyhén ironikus (és önironikus) hangvétellel, szívós és fantáziadús következetességgel.

Ugyanez a kemény, szellemes munkatempó jellemzi pedagógiai tevékenységét is. Felejthetetlen számomra az első mintázófa faragása, a sárfalvi, beavató jellegű ,,agyagbányászat" (a szakma tanulása a seprűnél kezdődik...), az első életnagyságú akt felrakása és az azt követő gipszöntés, amelynek eredményeként a tanári lépcső is fehérbe öltözött... Aztán okított, korrigált, ha kellett, hadakozott értünk, mai szóhasználattal: ,,védte érdekeinket." Egy évzáró kiállításon például úgy tartotta bent munkáinkat, hogy a ,,cenzori döntés" ellen tiltakozásul leült a posztamensek elé. Hogyne sorakoztunk volna fel mögéje? Egy olyan korban, amikor a belterjes kisstílűséget a hatalom is sugallta, ez az elvekért való kiállás felnőtti példája számunkra, kis művészpalánták számára a reveláció erejével hatott. Mi akkor a főtéri hős szobra mellé képzeletben egy másikat is emeltünk...

Vagy: melyik gyerek mondhatja el magáról, hogy már hetedik elemistaként lovas szobrot épített? Vetró mester vezetett rá, hogy nemcsak lehet, hanem kötelező nagyot álmodni. Arra is, hogy nincs a műfajok között merev határ, a minőség az egyetlen mérce. Útmutatása nyomán művészi próbálkozásaink átcsaptak egymásba, átjárhatóvá váltak a tabunak hitt határok: képregényeket kezdtünk gyártani, álarcos happeningszerű összejöveteleket tartottunk, a szobrainkat kifestettük, kiterjedt a világ határa... Nem csoda, hogy a Nagy Mózes Líceum évkönyvében visszaemlékezők közül oly sokan idézik fel a rajztagozat szabad és kreatív légkörét.

Vetró András szobrászatában, de nevelői és közéleti megnyilvánulásaiban is vezérelv, hogy a folyamat fontosabb, mint a kész mű.

Van ebben jó adag férfias szemérem (a tett elsődlegessége a ,,látva-lássanak"-kal szemben), számomra mégis a korszerű alkotó alapállása ez, aki folyamatokban, változatokban, sorozatokban gondolkodik, és aki számára a művészet és az élet egy és ugyanazt jelenti.

Joseph Beuys, a hatvanas-hetvenes évek nagy hatású művész-teoretikusának alkotói hitvallása jut eszembe: gondolkodni annyi, mint formázni. Embereket összefogni, energiákat egyesíteni: az is szobrászat. Szociális plasztika? Milyen szép ötlet!

A művészetért életét áldozó Van Gogh mondja: Nincs nagyobb dolog, mint szeretni az embereket... Beszélgetni, szóba állni, adni és kapni, nem sajnálni az időt társainktól!

András hagyományőrző honvéd, műkedvelő színész, múzeumbarát, kiállításszervező. És soha nem panaszkodik, hogy mindez művészete kárára lenne. Köz- és magánélet egymást gazdagítja, egymást generálja, közben, szinte észrevétlenül, az Ember, a Művész egyre több hajszálgyökérrel kötődik környezetéhez.

A nyolcvanas években, a beszűkült életterek és lehetőségek időszakában műtermébe valóságos szoborerdő nőtt. A felhalmozódott tervek, makettek, vázlatok már az udvaron sem fértek. Földanya ült a forradalmár vállán, az öntésre beadott rézcsavarokból térforma kerekedett... Az alvó ráció szörnyeket álmodott, az ihlet, a munka a túlélést jelentette. Mesterem, mi lesz, betemetnek a szobraid?!

Aztán valahogy csak meglebbent a szabadság szellője. Az új idők hajnala vidékünkre a magyar vonatkozású emlékjelállításnak valóságos reneszánszát hozta, így a formarengeteg határa is kezdett lassan-lassan kitolódni, már Kárpátalja, a Muraköz, Palócföld, Bánát határait ostromolja...

Választott városa terei, parkjai benépesültek nemzetünk jeleseinek szobor-arcmásaival, ,,akik" furák, darabosak, szúrós tekintetűek, karcosak-harcosak, a történelem darálóját kiálltak, műteremből, szoborerdőből végleg kiszabadultak, ,,akik" már saját életüket élik.

Mostani kiállítása a Gyárfás-képtárban nem más, mint műterem-látogatás, ahová a fantázia és a beleérző készség már elégséges belépőnek, hogy egy példaértékű, hittel és alázattal — reméljük, még nagyon sokáig! — járt művészi életútnak a szemlélői, részesei lehessünk.

Isten éltessen sokáig, drága Mesterünk!