Egyszer találtam a kocsiúton egy vadonatúj krajcárt, örömömben bukfencet hánytam egészen a kis ajtónkig, hanem ott elcsendesedtem. Észrevettem, hogy nagy sokadalom van nálunk. Tele volt a tornácunk koldussal, édesanyám ott járt köztük a lisztes szakajtóval, édesapám meg az aprópénzes erszénnyel.
– Van ám olyan nekem is! – mutogattam büszkén a krajcáromat.
– Mit dolgoztál érte? – húzta össze édesapám a sűrű szemöldökét.
– Nem dolgoztam én semmit. Találtam.
– Ejnye, de jókor találtad – simogatta meg apám a fejemet –, add oda hamar Mátyáská­nak, neki már úgyse jutott krajcár.
Mátyáska, az öreg énekes koldus már tartotta is a tenyerét, de én meg nagyon siettem összecsukni az enyémet. S bizony eltörtem volna a mécsest, ha a lelkem édesanyám a pártomat nem fogja.
– Ugyan, apja! Hadd örüljön az a szegény gyerek a talált krajcárjának! Majd holnap kap helyette Mátyáska kettőt.
– Jó, én nem bánom – vont vállat édesapám –, de a talált pénz sose hoz szerencsét.
No, nekem hozott, mégpedig hamarosan. Délután kimentem a vásárba, és elvásároltam a kincset. Vettem rajta egy szép körtemuzsikát. Olyant, amelyiknek az egyik oldala pirosra van festve, a másik meg sárgára. De olyan volt az, akár az igazi körte. Valami bolond darázs annak is nézte, s bizony még belekóstol, ha bele nem fújok a körtemuzsikába.
De belefújtam ám, s a gyönyörű körtemuzsika olyan hangot adott, hogy a darázs menten megszédült tőle. Alig bírt hazaszállni Darázsországba, hogy elújságolja a muzsikáló körtét. Kerülnek is engem azóta a darazsak egész mostanáig.
Amikorra a nagyapóék háza elé értem, akkorra egész beletanultam a mesterségbe. Úgy rikoltoztattam a fakörtét, hogy magamnak is harsogott bele a fülem. Hanem azért az az áldott nagyapó mégis azt mondta rá, hogy ilyen szépet sose hallott életében. Látszik, hogy az isten is muzsikásnak teremtett.
Utoljára elővette a nagyapó az erszényét, és a markomba nyomott egy aranykrajcárt.
– Nesze, kis muzsikásom, amiért olyan szépen fújod!
No, nekem se kellett egyéb! Most meg már olyan szakadatlanul fújtam a gyönyörű muzsikát, hogy belekékültem. Nagyapó pedig a markomba nyomott még egy aranykrajcárt.
– Ezt meg azért adom, lelkecském, hogy most már ne fújjad tovább!
Sebaj, van még egy nagyapó, akinek bemutathatom a tudományomat. A másik nagyapó azonban mindjárt a második krajcáron kezdte.
– Eredj inkább Miklós bátyádhoz, drágaságom. Az már úgyis süket az egyik fülére, szegény!
Éppen azért nagyon féltette Miklós bácsi, szegény, a másik fülét. Ő már olvasatlanul adta a krajcárt.
– Veronka nénéd szereti az ilyent, fiam! Az él-hal a szép muzsikáért.
Így aztán sorra jártam én az egész atyafiságot, alsó, felső szomszédot, s mire hazaértem, kalappal vittem a krajcárt. No, apámuram, hoz-e szerencsét a talált pénz?
Édesanyám aggódva várakozott rám a kis ajtóban, de ahogy a nagy szerencsét elmeséltem, egyszerre földerült az az áldott orcája, a krajcárokat pedig a kalapomból beleöntötte a kötőjébe.
– No, lelkecském, te már kimulattad magadat a krajcárodon. A kamatját szétosztom a koldusoknak a jövő vasárnap.
Biz én erre nyilván sírva fakadtam volna, ha a kezemben nem érzem a körtemuzsikát. Hanem az megvigasztalt, hogy azon kesereghetem el a fájdalmamat. De úgy ám, hogy édesapám kikocogott rám az ablakon.
– Szép ez nagyon, te gyerek, de én még szebb muzsikát is tudok!
„Nini – gondoltam magamban –, most mindjárt a krajcár következik. Csak még egy kis kitartás!”
Akadozott már a lélegzetem, de erőt vettem magamon, s úgy rikoltoztattam a muzsikát, hogy a többi csak légydongás volt ehhez képest. A fél szemem meg mindig az ajtón volt, hogy hozza-e már az apám a krajcárt.
Hozta ám, de nem a krajcárt, hanem a légycsapót. S nem mondott egyebet, csak annyit:
– Nehéz fejed van, fiam, nem érted meg a szép szót. Nézzük, no: tudsz-e körte nélkül muzsikálni?
Akkor tudtam, de azóta nem is fújtam körtemuzsikát.