Lassan fél évszázada bírja engedelmességre a rideg fémdarabokat, s érleli új anyaggá forró parázs ölén kicsiny erdővidéki műhelyében Barabás György. Szakmájáról megérintő lelkesedéssel mesél a betérő idegennek, s mire az első patkót kedvünkért elkészíti, bennünket is meggyőz: szerteágazó a kovácsmesterség, s valójában tudomány.
Országomat egy üllőért
A Kálnoky-kastély és a grófi udvarház közt félúton, esős délelőttön keressük Miklósváron a kovácsmestert. Végül a háza kertjében várakozó helybelitől kérdezzük, merre induljunk: – Na, jöjjenek a kapun belülre – érkezik a rövid válasz. Gyuri bácsi napok óta készül a látogatásra, munkáját egy magyar filmsorozat részére örökítik meg távolról érkező újságírók.
Háza mellett berendezett kis műhelye félhomályában jókedvűen, ragyogó szemmel, lelkesen és hosszasan mesél. Fiatalon, tizenhat évesen látott hozzá a szakmához – régen a faluban három kovács is dolgozott.
– Vajda Gyuri bácsitól és Benedek Józsi bácsitól tanultam itt, Miklósváron, nagyapám és dédnagyapám is kovács volt. Ezeket a szerszámokat is mind én készítettem – mutat a falon sorakozó fogókra és más eszközökre –, mert a kovács mindent meg kell tudjon csinálni, s tulajdonképpen a vizsgamunka az, hogy egy elromlott szerszámot megjavít vagy újít – szögezi le elöljáróban.
A katonaság ideje alatt is képezte magát, s amerre járt, mindig kereste, figyelte a vasmunkákat, hogy ő vajon azt meg tudná-e csinálni. A szolgálat után aztán gyűjteni kezdett, satut, üllőt.
– Ezt Szebenben vettem – mutat a legnagyobb üllőre –, egy hétig nem ettem emiatt, odaadtam mindenfélémet érte – idézte fel kacagva. – Olyan szép hangja volt, hogy azt mondtam, ezt muszáj megvenni.
És valóban, a kalapácsütésre kellemesen csendül a rideg fém.
– Ez a fúrógép hagyományos – hívja fel figyelmünket a kovácsmester, miközben mozgásba hozza a lendkerekes szerkezetet –, a szomszéd faluban, Nagyajtán vásároltam. Az én mesterem ott inaskodott, még a régi-régi világban, s amikor hazahoztam, akkor mondta: Na, fiam, úgy tudd meg, én emellett voltam inas.
Jó mester mindig tanul
– Mindig fejlesztettem magam, mert az a mesterember, aki folyamatosan műveli magát. Ezelőtt nem volt gépesítés, a kovácsok ekevasat csináltak, éleztek, mindegyiknek megvolt a maga kliense, annak végzett el mindenféle szükséges munkát. De változott a mesterség, hiszen beköszöntött a gépesítés, a kollektivizálás. Változott az anyag, a vas, az iparosítás összezavarta a minőséget, mindent összeolvasztottak. A régi fajta vasat onnan ismerjük meg, hogy puha, mint a vaj, könnyen hajlik, nem kell akkora meleg neki, jó ütés esik rajta – magyarázza Gyuri bácsi.
Aztán egy pillanatra megáll, míg az operatőr is elkészül, majd munkához lát. Pillanatok alatt lobban a láng – hagyományos fújtató helyett generátor segít életben tartani –, majd néhány lapátnyi szén, s percek alatt képlékennyé válik a megmunkálásra váró darab. Közben megtudjuk azt is, hány fokon olvad a vas, miért kell közben vízzel locsolgatni a tüzet, s ami fontosabb, hogyan kell azt munka közben éltetni. Parázs és szikrák közt engedelmességre bírt anyagból előbb patkó készül egy hatalmas tuskón pihenő üllőn. Előkerülnek a szükséges szerszámok, s velük együtt Gyuri bácsi munkaköpenybe bújt segédje is. Ütik a vasat, erővel, ritmusosan, valósággal muzsikál a csattanó, izzó fémdarab az aprócska műhelyben.
– Figyelték-e? Nem beszélgetünk, hanem cifrázunk. Mi ezekkel az ütésekkel jelzünk egymásnak – mondja, miközben sáncot vágnak a forró a patkóba, s kijelölik a szegek helyét. – Igaz, ezt a ritmust meg kell tanulni, s meg is kell tartani munka közben...
Paták sorakoznak katonás rendben egy közeli polcon.
– Első jobb láb – emeli le az egyiket Gyuri bácsi. – Kerekebb, mint a hátsó. Nagyon kell figyelni a köröm formájára és a szegelésre, hogy az ne menjen az elevenhez közel, ne okozzunk fájdalmat a lónak. S külön fogalom az is, hogy a patkót a körömre passzítsuk – jól kell csinálni, s persze, szem előtt kell tartani a patkó súlyát is. Egy jó kovácsnak már a ló járásáról ismernie kell, milyen patkót készítsen – fontos ezeket tudni, hogy az állat ne fáradjon, s ha kell, azzal a járását korrigáljuk.
Barabás Gyuri bácsi gyakran említi, hogy a patkolás is tudomány, mely a gyógyítással társul kicsit. Meggyőződése, hogy szakmájában mindenhez kell érteni, „sok ága-boga van”, s akárhogy is változott a világ, kovácsokra mindig, mindenhol szükség volt és lesz. Ez a fémipar fundamentuma, mely kézügyességet, gyakorlati és elméleti ismereteket feltételez, csak ezek birtokában lehet értékes munkát végezni.
– Soha nem bántam meg a választásomat, nagyon szeretem a szakmámat, mindig is tetszett, kihúzott a sárból. S ha dolgozhatom, akkor már egészen jobban érzem magam. Úgy szeretem az üllő hangját – azért nem hallok jól –, ráverek, s kezdem egy kicsit cifrázni, nem adnám semmiért, én olyan zenét még nem hallottam...
És valóban, Gyuri bácsi keze alatt ismét szikrák szállnak, s dalra fakad a fém. Helyben kovácsolt, míves szeget, kígyót kapunk ajándékba, s az istenhozzád előtt őszinte szavakat, térjünk még be hozzá, ha arra járunk. Miklósvár, 195. szám. A gróf mellett.
