Ezt a választ már mindenki ismeri, mert jókor reggel felolvastatott az utcákon. Tudjuk mind, akik itt vagyunk, hogy mit kívánnak tőlünk. Azt, hogy adjuk fel Háromszéket, s engedjük be a megszálló osztrák ezredet. Testvérek! Szűkebb honunk, Háromszék veszélyben van. Erőnk gyenge, élelmezésünk rossz, muníciónk nincs. Fontoljuk meg jól a tennivalókat, mielőtt határoznánk.
– Eleget fontolgatánk immár! – kiáltott egy hang a terem közepéről, de Berde csak kézlegyintéssel hárította el a közbeszólót, s folytatta:
– A Honvédelmi Bizottmány azért hívta össze a népgyűlést, hogy a megye minden rangú és rendű polgára hozzászólhasson a határozathoz.
Berde nyugodtnak látszó, nyájas tekintetét körülhordozta a sokaságon, azután leült a helyére.
– Kormánybiztos úr, szót kérek! – kiáltott egy harsány hang az első sorokból. Gál Dani volt az, a pesti országgyűlésről hazatért követ, aki Déván ügyvédeskedett mostanáig, de a forradalmi szelek hazahozták a falujába, Illyefalvára.
– Megadatik – szólott Berde.
– Kormánybiztos úr! Testvérek! Azért vagyunk itt, hogy nyíltan tanácskozzunk, s megmondjuk az igazat...
– Úgy van! Halljuk, halljuk! – kiáltották sokan, akik ismerték Gál Danit.
– Puchner első felszólítása úgy hangzott, mint egy ultimátum. Éppen ezért a november 15-i gyűlésen kimondatott a nemzetőrség felállítása. Kérdem, mit csinált azóta a Honvédelmi Bizottmány? Semmit. Én amondó vagyok, atyámfiai, hogy az ilyen fontolgató politikának, amit a kormánybiztos úr, de leginkább a főkirálybíró úr folytat, nem lesz jó vége. A császári reakció körülzárta Háromszéket. Minden percért kár!
– Úgy van, igaz! – zúgták a körülállók, de Gál Dani szavai csattantak tovább, mint az ostorcsapás.
– Kordont vontak körénk, már csak Háromszék szabad. Ismétlem, minden percért kár, induljunk megvédeni szabadságunkat, amit oly kevéssé élvezénk!
– Jól beszél, úgy van – kiáltották az illyefalviak.
Horváth Albert arcát a harag tüze borította el, mikor megszólalt:
– Követ úr, ügyvéd létére megfeledkezik a köteles tiszteletről.
– Ki százezer ember függetlenségét teszi kockára, nem érdemel tiszteletet – pattant fel Gál Dani.
– Igaz, úgy van – zúgta a terem.
Horváth indulatosan emelkedett fel helyéről.
– Követ úr, ez demagógia, ön a néphangulatot izgatja, és a karzat tapsára vágyik.
– Főkirálybíró úr, ön téved – harsogta Gál Dani –, én az egész székelységnek nemzetőrséggé alakítását követelem. Én népem körében élek, kívánatait értem és érzem, s ha azokat tolmácsolom, az nem demagógia, hanem a többség akaratának parancsszava.
– Úgy van, igaz – helyeselt a hallgatóság.
– Kiket nevez ön „többségnek”? – kérdezte Horváth, s hangjában gúny, támadás, vád és harag keveredett.
– A fegyverviselő székely népet és mindazon földésztömegeket, kiknek verejtéke után él ön is, meg én is.
Horváth, Dobay, Berde idegesen megrándultak szé­keiken, s aggodalmasan néztek össze. Horváth tekintete most már haragossá vált:
– Feszültséget kíván kelteni a közrendűek és az immúnis nemesek között. Ez gyűlölséghez vezet, ez pártviszály, rendkívüli időkben honárulás.
Gál Danit kirobbanó indulata úgy vetette fel, mint puskapor a sziklát:
–Honárulással gyalázni azt, ki hazája függetlenségéért életével sem gondol? – Széjjelnézett a teremben, s mindenfelé biztató tekintettel találkozott. Odafordult a bizottmány felé, és fojtott felindulástól remegő hangon így szólt:
– Uraim, ha tudnám, hogy minden kihulló csepp véremből egy-egy honvéd állna elő, önmagam oltanám ki életemet!
Többet nem szólt, leült a helyére. Horváth megvető mozdulattal készült felelni, de szavát elnyomta az éljenzés.
Most Dobay ezredes emelkedett szólásra. Nem volt már ifjú ember, jól benne járt az ötvenesben, jó néhány évtizedet töltött már el osztrák reglama alatt, a forradalomig is Háromszéken állomásozott a határőrezred parancsnokaként. Nem volt a forradalom híve, de meggyűlölte az osztrák katonaságot, s még augusztusban meg­tagadta az engedelmességet a nagyszebeni General Commandónak.
– Polgárok! – kezdte Dobay. – Kaszával, kapával nem lehet ágyúk ellen menni. Aki katona volt, tudhatja, hogy rendezett sorkatonasággal szemben a vasvilla nem sokat ér.
– Van puskánk! – kiáltott egy zömök kis ember, Kis János szentgyörgyi rézöntő. – Uzonban ezerötszáz puskát tartottunk vissza a tavaszon, mikor az osztrákok ki akarták csempészni. Azt hazudták, hogy hibás puskák, igazítani viszik Brassóba, de az uzoni atyafiak bélestek a ponyva alá, mind az ezerötszáz jó volt. Németh László úr is ott időzött éppen. Az ő biztatására osztán a határőrök is mind megtartották a puskáikat.
– Hiábavaló erőlködés lenne szembeszállni a túlerővel – érvelt tovább Dobay. – Az agyagfalvi gyűlésről elindított négy dandárunkat három hét alatt elveszítettük, teljesen körülzártak, Erdővidéket már égeti az osztrák…
– Állítsuk hadilábra a székeket! – kiáltotta Bíró Sándor, a rétyiek forradalmár papja.
– Úgy van – zúgta rá a nép.
– Puchner proklamációja fenyegető ultimátum – állott fel Berde, ez a nyugodt, megfontolt ember, ki most nem tudta palástolni ingerültségét. – Halálbüntetéssel sújt mindenkit, aki fegyvert fog a sorkatonákra. Gondolják meg, atyámfiai...
Berde szavait mély csend követte. A sokaság egy pillanatra megrettent a halál emlegetésétől. Nem játékról van szó, életre-halálra kell ma kimondani a szót.
Gál Dani felállt, s hátrafelé fordulva látta az arcokon a megrettenést, a visszatorpanást. Hirtelen otthagyta helyét, s a zöld asztalhoz sietett. Mindenki feszült figyelemmel követte lépéseit, vajon hová megy, mit akar.
– Hol az a proklamáció? – kérdezte Berdétől. – Látni kívánom!
Berde egy nyomtatott papírlapot nyújtott oda neki:
– Itt van, olvassa fennhangon.
Gál Dani elvette a röplapot, de rá sem tekintett, hanem magasra emelte, meglobogtatta, hogy mindenki lássa, aztán hirtelen mozdulattal két kezével összegyűrte, szájába tette és lenyelte.
Egy pillanatig néma döbbenet ült ki a szemekbe, aztán valaki a hátsó sorokban hangosan felkacagott. A feszültség feloldódott, a kacagás végigfutott a termen, s nagy, harsogó nevetéssé nőtt, mely alig akart szűnni.
– Éljen Gál Dani! Nem félünk Puchnertől! – kiáltották százan is.
– Puchnert nehezebb lenyelni, mint a proklamációját – vetette oda Dobay. – Ahhoz fegyver s élelem kell.
Kis János, a harangöntő ugrott fel:
– Hát teremtsünk fegyvert és élelmet, ha kell!
– Úgy van, teremtsünk, ha kell! – dörögték az emberek.
– Könnyű azt mondani: teremtsünk ezt, teremtsünk azt, de miből, emberek, ha nincsen pénz? – érvelt Berde.
– Van még hatezer pengőforintunk a szék ládájában! – vágott vissza Bíró Sándor.
– Mit kezdjünk hatezer pengőforinttal, hiszen lőporunk sincs! – folytatta Dobay.
– Szerzünk, ha kell – hangzott többek szájából.
Dobay most már nehezen türtőztette indulatosságát:
– De emberek, nincsen ágyúnk!
– Lészen ágyú! – kiáltotta egy hang a terem végéből.
Pillanatnyi csend támadt szavaira, majd innen is, onnan is kiáltások hangzottak fel:
– Ki az? Ki az?
– Hadd lássuk!
A férfiú, aki olyan bizakodással kiáltotta az imént, hogy „lészen ágyú”, megmozdult. Helyet adtak neki, s ő megindult a fal mellett, hogy keresztülvergődve a tömegen az asztal elé járulhasson. Szürke posztóruhát viselt, mint akármelyik háromszéki közember, lábán csizma volt, kezében fekete báránybőr kucsmát tartott. Elért a tanácskozóasztalig, megállott az emelvény és a széksorok között levő szabad térség közepén, emelt fővel, magabiztos hangon szólt Berdéhez:
– Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, nincs ágyú, nincs muníció. Uraim, ha csak ez a baj, én azt mondom, lesz ágyú, lesz muníció, amennyi kell!
– Kicsoda kend? Azt mondá, hogy ágyút önt?
– Azt. Gábor Áron vagyok, és öntök ágyút, amennyi kell. Ott van a hermányi vashámor, ott a fülei. Nem kérek többet, csak egy forintot, amellyel odautazzam, és egy meghatalmazást, hogy a vashámorban dolgozhassam. Mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyút felállítok, s ha az első próbalövésre célba nem találok, én magam állok ki tíz lépésre az ágyú elejibe, hogy a második golyó engem szaggasson szét.
– Éljen! Éljen Gábor Áron! – tört ki az éljenzés, s betöltötte a nagyterem minden zugát. Az urak felállottak az asztal mellől, Berde, Dobay kezet fogtak Gábor Áronnal, csak Horváth maradt ülve, nemesi gőgjének vastag köpenyébe burkolózva.

(folytatjuk)