Elmaradt viszont a katarzis. Melyet azért az előző két európai parlamenti választás során átélt a magyar közösség, hiszen 2007-ben és 2009-ben is jóval nagyobb volt a részvételi arány a magyarság körében, mint a románság soraiban. Előbb a verseny, rá két évre az összefogás mozgósított – és mindkettő meghozta az eredményt: sikerült felrázni a magyar közösséget.
Ezzel szemben tegnap az erdélyi magyarok jelentős hányada – gyakorlatilag tízből hét – nemet mondott. Nemet mindenekelőtt a magyar képviseletet kisajátító RMDSZ-re, az emberek gondjaitól hovatovább eltávolodó Európai Parlamentre, a válság sújtotta unióra magára, a koncsitásodó Európára. A magyarok majdnem háromnegyede félreérthetetlenül jelezte: csalódottak, nincs, kire szavazniuk, úgy gondolják, az ő érdekeiket nem képviselik a versenybe szállt alakulatok, az ő gondjaikkal nem foglalkozik a voksáért kuncsorgó politikus, ez az Európai Parlament nem a demokrácia egyik alapintézménye, és talán ez az Európa sem az már, ami volt egykoron.
Persze, az EP-választásokon hagyomá­nyo­san alacsony a részvétel. És az is igaz, más országokban sem tolongtak oly nagyon az urnáknál. Meg aztán inkább átlagosnak minősíthető a székelyföldi megyék teljesítménye, mintsem katasztrofálisnak. Hargita pél­dául eléggé elöl járt a rangsorban, de a háromszéki jelenlét nem csak az előző évekhez képest gyengébb: elmaradt az országos átlagtól, de a helyi RMDSZ-vezetők által várt szinttől is, és hasonló a helyzet Maros megyében is. 
Mégis, végzetes tévedés volna, ha vezetőink – magyarok, románok, Európa más országaiban élők – megelégednének az ilyen magyarázatokkal. Sokkal inkább arról van szó ugyanis, hogy a választópolgárok távolmaradás révén kongatták meg a vészharangot.
Melyre nem ártana odafigyelni Brüsszel­ben, Bukarestben, de Kolozsváron vagy éppen Sepsi­szentgyörgyön. Amíg nem késő.