Ha valaki bevallja, sőt: kijelenti, „mindaz, amit csinálok, az bohóckodás”, innen kezdvést hiteltelen figurává válik. Általában. Vagy lehet, épp az ellenkezője igaz? Mert aki nem bevallja, és ki sem jelenti, de úgy tesz, mintha, az talán rosszabb annál, aki bevallja, kijelenti, és még büszke is rá.
Programozói énjével építi imidzsét, amit istenadta tehetségével tölt meg tartalommal. Jól kiszámított hatásgesztus, ahogyan hátrasimítja haját, vagy elidőz egy kérdés megválaszolása előtt. Olyan, mintha gondolkodna. Holott minden kérdésre rég tudja a választ, a feleletlehetőségek nyílt halmaza áll rendelkezésére, kedvére, vagy az adott lehetőséghez igazítottan válogat a behatárolhatatlan számú elem közül. Rég megtanulta, helyt kell állnia, sokszorosan: cigány eredetűként, József Attila tudatos örököseként, tollforgatóként. És talán ez utóbbi, ami legnagyobb teher számára. Szerepeket, kismilliót, könnyű eljátszani, az írott szó terhét vállalni – bizony, jó lenne a delete gombot olykor utólag alkalmazni. Nem mintha, hanem csak. Mert az embernek tudata fejlődő jószág, és ha két óra alatt meg is ír valaki egy mesterszonettet, az még nem mentség. Bár: minek s kiért a mentség? Egy nagy ember mondotta: ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem amit cselekszem. E nagy ember nem Jónás Tamás. De őrá épp annyira érvényes.
A kultúrteaház 21. kiadásán, pénteken este a Teinben a közönség ismerkedhetett a „bohóc” Jónás Tamással, a filozófus Jónás Tamással, az Isten-kereső Jónás Tamással, a színész Jónás Tamással, a beosztottan kitárulkozó Jónás Tamással, az öntelt Jónás Tamással, a slam poetryről (nem divatos) véleményét megmondó Jónás Tamással, a költészetet kisujjából kirázó Jónás Tamással – és egy kicsit a poéta Jónás Tamással is. Sok arca közül a kötetekbe zárt íróemberé marad meg. Az, amelyiknek vonásai mindörökké ismeretlenek maradnak.
