Az elmúlt hetekben több alkalommal lehetett olvasni a végnapjait élő nagybaconi árkádos ház kálváriájáról. Évtizedek óta aggódva figyelik pusztulását a kulturális örökségünkre érzékeny utazók, akárcsak a helyi közösség és annak vezetői. Így figyelték romlását a zoltáni barokk kapunak is, ami évről évre, tégláról téglára fogyott. Egyedül Kónya Ádám emelt szót érte.
Végül, utolsó pillanatban civil összefogással és kezdeményezésre megmenekült. Pár száz tégla, néhány zsák mész és homok, ácsolt galambdúc, emberi hit és összefogás – ezen múlott. Akkor úgy gondoltuk, ez a pusztában álló kapu, mint „múltunk tárgyiasult, segítségért kiáltó szava”, ha a közösség (az anyaországi magyarságot is beleértve) erejéből újjáéled, beindít egy megújulási folyamatot. Pozitív változás történik a többi, hasonló sorsú hagyatékunkkal kapcsolatban is. Szándékosan használjuk a hagyaték szót, hisz egy ilyen épület ugyan egy vagy több magánszemély anyagi tulajdona – de kultúrtörténeti szempontból mindnyájunk szellemi hagyatékának fizikai képviselője. Ha eltűnik, székely és magyar közösségünk kultúrájának egy darabja, ittlétünk, múltunk egy tárgyi bizonyítéka tűnik el. Ezen a ponton a közösségi segítség egy ilyen épület megmentéséért már túlmutat azon a kérdésen, hogy az most épp kinek az anyagi tulajdona. A tulajdonosi státus nem mindig jelenti az ingatlanhoz méltó szellemi érettséget és tudatosságot. Sajnos, naponta zajlanak ezen épületek drámái, és csak kevés kerül a figyelem középpontjába. Mi tüntetjük el saját múltunkat – így a felelőst és a segítséget is házon belül kell keresnünk.
A Simonyi-udvarház története
Bikfalva a háromszéki faluképvédelmi program tervezett mintafaluja. Volt építészeti, tájépítészeti felmérés, elkészült a programtervezet. Háromszék legesélyesebb települése a világörökségi státus elnyerésére. Erre kisnemesi udvarházai és a hozzájuk tartozó birtokok teszik érdemessé. A falu udvarházainak értékére Kónya Ádám már a hetvenes években felhívta a figyelmet. Végigfotózta és lerajzolta őket. Ez most felbecsülhetetlen érték a falu számára. Kónya Ádámot megelőzően Gödri Ferenc Kós Károllyal együtt már a húszas években felkereste a bikfalvi udvarházakat. Gödri fényképeket is készített, többek között a Simonyi-udvarházról, amely a legimpozánsabb, és múltja a legjobban kutatható. Legendás története a 18. század közepén az egyik leggazdagabb és legjelentősebb háromszéki nemesi családot, a báró Aporokat kapcsolja Bikfalvához. A felső-háromszéki altorjai Apor család a szerencsétlen sorsú Apor Anna házasságán keresztül került Bikfalvára. A háromszéki főkirálybíró (és emlékíró) báró Apor Péter és Kálnoky Borbála leánya 1750-ben ment feleségül a székely határőrezred Bikfalván állomásozó századát irányító simonyi és varsányi Simonyi György nyugat-magyarországi huszárkapitányhoz. Ott parádéztak valamikor az udvarház előtt a régi háromszéki huszárok. Történetükről a Székely Nemzeti Múzeum alapító hölgye, Csereyné Zathureczky Emília unokahúga, Kelemenné Zathureczky Berta írt regényt Simonyi óbesterné címmel.
Egészen mostanáig ez a birtok egyben volt, a még menthető és teljes pompájában helyreállítható udvarházzal, melléképületekkel, patakkal, ősgyümölcsössel, erdőszéli tisztással, óriási kerttel, menthető kapuval. Körülbelül 240 négyzetméter alapterületű udvarház több hektáros birtokon. A levéltárban fellehetőek az eredeti dokumentumok történetéről, régi inventáriumokkal, levelekkel. Gödri Ferenc és Kónya Ádám fotódokumentációja (Székely Nemzeti Múzeum fotótára) pedig minden információt tartalmaz a szakszerű helyreállításhoz.
A birtok a huszadik század történelmi viharai után romosan, elhanyagolva három tulajdonos kezébe került, akik közül kettő mindenképpen el akarta adni, a harmadik pedig hajlott az eladásra. Felismerve az udvarház kulturális és helytörténeti fontosságát, megpróbáltunk segíteni, mentőakcióba fogni. Nagyon fontosnak tartottuk a birtok egyben maradását, hisz így alkot igazi önfenntartó mikrokozmoszt. A tulajdonosokban megpróbáltuk tudatosítani annak fontosságát, hogy egyáltalán nem mindegy, kinek és mikor kerül a tulajdonába (tekintettel az udvarház állapotára). Megpróbáltunk olyan vevőt találni számukra, aki a maga teljes szellemi értékében szeretné az udvarházat felújítani. Megkértük a tulajdonosokat, hogy tekintettel az épület és a birtok fontosságára – hisz egyik kulcsszereplője a faluképvédelmi programnak és a világörökség lehetőségének – egyben, magyar embernek adják el. Szakmai dokumentációt állítottunk össze, és felhívást fogalmaztunk meg összefogásra a birtok megmentéséért. Ezt interneten keresztül eljuttattuk a megye felelős és tehetős embereihez és minden olyan szervezethez és személyhez, akiről úgy gondoltuk, szívén viselheti múltunk – és huszárságunk – egy fontos emlékének sorsát. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk, egy adott pillanatban szívmelengető összmagyar összefogás hangulata alakult ki. Az interneten mai napig kering a felhívás. Jelentkeztek érdeklődők is vásárlási szándékkal, sőt, egy tehetős háromszéki pár biztos ígéretet tett a vásárlásra, kérve, hogy tovább ne hirdessük, de több hónap után visszaléptek. Sok becsületes magyar emberben váltott ki aggodalmat és együttérzést az udvarház sorsa, összefogásra és kitartásra biztatva az érte cselekedni akarókat. Köszönet nekik. Elhangzott olyan vélemény is, hogy a közösség adja össze a pénzt, és közösen vegye meg az együtt érzők tábora. Ez akkor utópisztikusnak tűnt, és bíztunk benne, hogy egy tehetős szervezet, jóhiszemű befektető időben felismeri a birtokban rejlő lehetőségeket, ami eddig nem történt meg.
Még nem késő?
Mindez egy évvel ezelőtt történt. Nincstelen civilekként ennyit tudtunk tenni, és bízni a dolgok pozitív alakulásában, valamint a tulajdonosok felelősségteljes hozzáállásában. Meg abban, hogy a szülőföld szeretete erősebb a pénznél.
Most jutott tudomásunkra, hogy az egyik tulajdonos eladta a részét, mégpedig a kincset érő birtokot a gyönyörű tisztással és gazdasági épületekkel egy Brassó megyei, más anyanyelvű, de fizetőképes vásárlónak. Még megmaradt az udvarház birtok nélkül, valamennyi kertrésszel.
A vásárló azt vesz meg, ami eladó, és utána azzá formálja, amivé akarja. Jogában áll, és nem neheztelhetünk rá, mint ahogy azt sem várhatjuk el, hogy tiszteljen egy olyan múltat és szellemi hagyatékot, ami nem az övé, és nincs hozzá érzelmi és szellemi kötődése.
Hogy ezek után mi lesz a Simonyi-udvarház sorsa, nem tudjuk. Vakolatai alatt, múltunk anyagilag felbecsülhetetlen kincseit rejtve ezeregy történet, mese rejtőzik, amiket elmondhatna. De kinek?
Méretei, múltja és impozáns megjelenése folytán alkalmas lenne a háromszéki udvarházakat bemutató múzeum kialakítására, de lehetne akár a lófő vagy huszár székely nemességnek emléket állító múzeum lovardával, szabadidőközponttal, ahol a gyerekek játszva ismerkednek múltjukkal. Nem közcélú befektetésként, panzióként, vadászházként vagy nyári táborozó központként is óriási lehetőségeket rejthetne magában, és ha megőrizheti arculatát, szépségével és múltjával úgyis a közösséget szolgálná. MÉG TALÁN NEM KÉSŐ!
Lépjenek a politikusok
Érthetetlen viszont egy fontos történelmi és kulturális emlékünk magárahagyottsága a megye kiemelt településén, és akkor, amikor a nemzeti kérdés és felelősségvállalás állandó téma. Védjük a székely érdekeket, miközben saját történelmünk és hagyatékunk szertefoszlik. Nem külső erők, hanem saját érdektelenségünk és gyengeségünk folytán. Ezen nincs mit részletezni, és felelősöket sem kell keresni.
Civil összefogással mindent megtettünk, amit lehetett, de az anyagi korlátok a közember számára húznak egy határt.
Úgy gondoljuk, ahol a civilek tettereje korlátokba ütközik, ott kellene szervezett formában cselekedniük az általuk választott és érdekeiket képviselő politikusoknak. Nemcsak a jelenért és a jövőért vállaltak felelősséget székelyföldi szavazóik megbízásából, hanem múltjukért is, amibe beletartoznak ezek a néma tanúk, az öreg épületek, melyek közül a legkiszolgáltatottabbak a magántulajdonban lévő udvarházak, népi lakóházak. Nagyon fontos lenne településenként összeírni őket és sorsukat szemmel tartani. A tulajdonosokban tudatosítani értékeiket, és fórumokon biztosítani számukra az önkormányzat és a szakemberek támogatását. Abban az esetben, ha ő nem végzi el az épület megmaradását biztosító alapvető karbantartási munkálatokat, megoldást találni rá. Ez sokszor két cserép visszarakását jelenti pár önkéntessel. Eladás esetén segíteni lehetne őt az ingatlan teljes szellemi és történelmi értékét tisztelő és éltetni akaró vevő megtalálásában. Ennek széles körű megszervezése és hatékony működtetése túllép a civil kezdeményezések lehetőségein, kell mögé erős politikai akarat és fenntartás.
Eltűnőben a székely falukép
A helyzet súlyosabb, mint sokan gondolják. Hamarosan eltűnik a székely falukép, ha nem cselekszünk hatékonyan. A felelőtlen eladásokkal pedig magát a települést, tehát saját életterünket veszíthetjük el. Az általános öntudatlan rombolást, sokszor ízléstelen átépítést, ok nélküli lebontást vagy a faluképbe nem illő jellegtelen új épületek emelését nem tudjuk megakadályozni. Ha minden településen legalább az összképet alapvetően meghatározó épületeket és környezetüket közösségi erővel nem őrizzük meg – függetlenül attól, hogy műemlék vagy nem műemlék, és kinek a tulajdona –, településeink elveszítik arculatukat, és jellegtelenségbe süllyednek. A helyi polgármesteri hivataloknak kiemelt szerepe lenne ebben.
Ma Székelyfölddel kapcsolatban gyakran elhangzó szavak az innováció, a lendület, az autonómia, az európai felzárkózás. Nyugat-Európa mindegyik országa úgy innovatív, hogy a múltjára épít, a folytonosságra. Az autonómia létjogosultságát is történelmi ittlétünk tárgyi bizonyítékai támasztják nyomatékosan és megkérdőjelezhetetlenül alá.
Kós Károlyt sokszor emlegetik mint olyan építészt, aki a maga korában kiemelkedőt, innovatívat alkotott, túllépve a saját magyar kortársait, világszínvonalút teremtett. Egyik fő műve a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. Kós Károly úgy volt korszakalkotóan innovatív és egyedi, hogy visszanyúlt saját múltja, az erdélyi építészet formakincséhez, és azt átértékelve és átlényegítve alkotott újat. Ez volt a biztos alap, a tiszta forrás. A fiatal Kós Károly majd száz évvel ezelőtt ott állt a bikfalvi Simonyi-udvarház udvarán, vázlatokat készített, majd leheveredve az erdei tisztás illatos füvére, új tervein gondolkodott, csodálva elődeink hagyatékát, a székely nép építészetét.
Most mi lesz ennek az udvarháznak a sorsa? Kós Károly mai utódja hová heveredik majd le, hogy megálmodja a huszonegyedik század magyar építészetét?
Várallyay Réka, Péter Alpár
