Szerzője köztiszteletben álló nyugalmazott tanár, középiskolás éveim rangos iskolájának, a kantai gimnáziumnak egykori oktatója. De nemcsak ő, mert – sajátos módon – a könyv 85. oldalától a 116. oldalig három fejezetet Dombi Jenő agrármérnök jegyez, aki a gazdálkodók életéről, a katrosai közbirtokossági erdőkről és legelőkről, valamint a katrosai erdőlésről tesz közzé ihletett, leginkább Földi István stílusát idéző, emlékező betéteket. Véletlen vagy nem, nem tudható, de mindkét könyvben találunk a szövegbe beékelve egy-egy receptet: Földi István a juhtúrós puliszka elkészítését írja le nagyon plasztikusan, Dombi Jenő pedig szintén a jó székely puliszka elkészítését oQsztja meg a kötet olvasóival. Az igaz, hogy sokkal igényesebb szerkesztést, szöveggondozást, kivitelezést is el tudtam volna képzelni e könyv esetében, mégsem bántam meg, hogy kezembe vettem, s alaposan végigolvastam. Kézdivá­sár­hely és környéke „egykori” élete, történelme rendkívül érdekel. Kíváncsi vagyok, hogyan éltek, mit csináltak az emberek itt, ezen a környéken a történelem különböző időszakaiban. És ebben a kis könyvben is sok olyan, számomra még ismeretlen adatra bukkantam, amelyek gazdagították a városról és a város környékéről az eddigi ismereteimet.
Valahonnan gyermekkorom első tíz évéből hozok magammal egy szót, és csak most jöttem rá, ebből a könyvből, annak jelentésére. Apám és nagybátyám között, aki kitűnő asztalos volt, nemegyszer elhangzott a szportin’ szó: megyek a szportin’ba stb. Innen tudtam meg, hogy a Sportind egy olyan szövetkezet volt, amelybe az 1948-as államosítás után tömörültek a városka legjobb, korábbi céhes mesterei, és (jobb híján) sporteszközöket, sportfelszereléseket kezdtek itt együtt gyártani. Hogy nem is akárhogyan, bizonyíték erre az is, hogy például az 1952-es Helsinki Olimpiára az összes felszerelést a kézdivásárhelyi Sportindtól rendelték meg. Sajnos, csak rövid életű volt ez a vállalkozás, tudjuk meg Dávid Imre könyvéből, mert 1959-ben megszüntették, felszámolták.
A szerző érdekes leírását, magyarázatát adja Kéz­divásár­hely jellegzetes építkezési formájának, az udvartérnek is, aminek nevében, összetételében benne van az udvar is, meg a tér is: olyan terület, amit az udvartérben lakó minden tulajdonos a saját magánterületéből vett ki azzal a céllal, hogy azon a részen az udvartér többi lakosával együtt közlekedjen. Tehát az udvartér minden ott lakó magántulajdona.
Dombi Jenő agrármérnök úr írói vénára valló, ihletett betétei után a tanár úr felsorolja Kézdivásárhely lakosait 1930 és 1944 között, különös tekintettel a kereskedőkre; aztán a fő foglalkozásokat, de a Fortyogónak, a Józsiás-kertnek és a kézdivásárhelyi családoknak, a kereskedelemnek, a piacozásnak is külön fejezetet szentel.
Földi István könyvében a vargák természetéről szólva azt olvassuk, hogy: „Messzi vidékről jött szaktársat csak akkor tűrtek meg maguk között, ha kiváló mesterember volt, vagy ha beházasodott valamelyik varga-családba.” De ez Földinél csak aprócska szálka, ebben a könyvben viszont többször visszatér a szerző itt-ott csapongó, néha indulatos szövegében az idegenek, a városba került „jövevények”, „kommunisták” stb. ostorozása, akik „hozzá nem értőként” rengeteg bajt okoztak a városka életében. Ugyan­akkor azt sem hallgatja el, hogy a főtéren az aszfaltjárdát, a főtér és a Vasút utca kockakővel való burkolását 1937–38-ban az akkori román „primár”, Geor­gescu Dumitru (Duci bácsi) hajtatta végre, az igaz – teszi hozzá –, hogy „szemkiszúrásból”, hogy ellensúlyozza az akkori városvezetők pazarló, a város vagyonát fosztogató ügyleteit.
Milyen számomra értékes „újdonságokkal” szembesültem a kötet olvasásakor?
Például: hogy hol volt valamikor az Unió-kert a városban (24-es udvartér); ki volt Sinkovits Aurél, a mai focipálya névadója; hol, melyik udvarterek gangjaiba (10, 11, 13, 14, 16) voltak beállva a második világháború idején a Lemhény–Bereck felől betörő orosz csapatok ellen felálló, a frontot védő német páncélos egység tankjai; hogy amikor Csavar Istvánnak a Vigadó pincéjében található likőrgyárát feltörték, egy német tiszt felgyújtotta azt, így akadályozván meg a fosztogatást; hogy Csavar Bálványosi gyógykeserűje igen keresett likőr volt akkoriban; hogy miért tették tönkre a Vigadó páholysorát, és miért csináltak egy addig 900 férőhelyes épületből 400 férőhelyeset; hogy Nagy Ferenc kútásás közben fedezte fel a mai Fortyogó nevű, szénsavas borvízforrást; hogy a két háború között a városi kórház mellett tizenkét orvosi magánrendelő állt a lakosság szolgálatára; hogy Török Ferenc sebészdoktor úr jól felszerelt szanatóriummal rendelkezett, és hobbija volt a versírás; hogy Szonettek címmel egy versgyűjteménye is megjelent; hogy állítólag abban a házban, ahol mi most lakunk, volt Hollanda Pál fogászati rendelője; hogy a lakosok között ilyen nevek is szerepelnek, mint: Dusán Zorán fémes szakember, a Sportind dolgozója; Theisinger Philip, korábbi katonatiszt, közgazdász, aki még az első világháborúból maradt vissza; Braşoveanu Teodor kocsma- és beállóhely-tulajdonos; Fodorovics (Teodorovics) Mihály első világháborús, Bukovinában született tizedes; a Müllerek, akiknek külön udvarterük volt (a 9-es); a Wappelek, Krenitzkyk, Winternitz gabonakereskedőék, Hahn Jakab mézeskalácsos, Klein Zsigmond órásmester, Negustoru Ion textilüzletes, egyszóval volt itt szépen keveredés, voltak itt, ha nem is sokan, korábbi „jövevények” is, igaz, nem kommunisták, akik igen jól megtalálták a helyüket a városban; hogy akkoriban kilenc szeszgyár és két sörgyár működött Kézdin, és volt egy Piplinger-féle szappangyár is; hogy hol (a mai Bujdosó vendéglő helyén) és hogyan működött az igen szép könyvtárral rendelkező Úri kaszinó; hogy a gázasok épületének helyén, környékén még egy futballpályája volt a városnak; hogy a telefonközpont a mai OTP Bank épületében volt stb. – nos, egyebek mellett ilyeneket is meg lehet tudni ebből a könyvből. Persze, csak azoknak, akiket ez érdekel.

* Dávid Imre: Kézdivásárhely élete, lakói, emlékek