A hat évtized első éveiről hadd beszéljen Radó (Jianuné) Ilona: ,,...Közben Sepsiszentgyörgyre költözött a családom, ahol már két szinten zajlott a kézilabdaélet — ifjúsági szinten a Székely Mikó Kollégiumban, ahol diákoskodtan, és a textilgyárban, ahol a későbbi nagy asztaliteniszező, Réthi Albert papája edzette felnőtt korosztályúak bűvölték a labdát, és egészen jól, hiszen az együttes az A-osztályban szerepelt. A mester egy alkalommal megnézte a mikós leányok edzését, játékát, utána pedig Ugron Jozefinát és engem menten meghívott a gyár csapatába. Mentünk is örömmel, persze, hogy mentünk... Hogy minél több turnén vehessünk részt, egyesültünk a CFR-rel, kellett ez a név, ugyanis mint „vasutasok" ingyen utazhattunk a vonaton."

Nos, e két ,,úttörő" volt mikós diák, textilgyári és vasutas-kézilabdázó, Radó Ilona és Ugron Jozefina a Testnevelési Főiskola végzése közben és után az ország és a kézilabdavilág nagyra becsült játékosa lett. Radó kétszeres, Ugron háromszoros (két nagypályás és egy kispályás) világbajnoknak vallhatta és vallhatja (hiszen ma is élnek) magát.

Ifjúsági és felnőttszintű kézilabdát örökölt az újonnan megalakult Kovászna megye 1968-ban. Az ifjúságiak a sportiskolában, a felnőttek a textilgyári csapatban hódoltak a játéknak. És egyre jobban, a felnőttek a hetvenes években B-osztályosok lettek, a sportiskolások pedig egy olyan együttest hoztak össze, amely szemrebbenés nélkül vállalhatta volna a B-osztályos megmérettetést. A sok-sok remek játékos közül hadd emeljük ki a Török testvéreket, Máriát és Editet, Kopacz Doinát, Ráduly Annamáriát, Rotis Gabrielát, akik olimpián (Török Edit), világ- és Európa-bajnokságokon, Európa-kupaküzdelmeken képviselték hazánk színeit, képviselték a háromszéki kézilabdát is. Közben a felnőttek háromszor is felverekedték magukat — igen göröngyös úton — az A-osztályba (az volt a sportág felsőháza), mindháromszor az MSC színeiben. És akkor, ha együtt tudták volna tartani a játékoskeretet... Nem tudták, mert mindig hiányzott egy úgynevezett menedzsergárda, mely hozzáértéssel, szívvel-lélekkel kezelje a csapat ügyes-bajos dolgait. Nem politikai szinten, hanem a sportvonalon (edzők, vezetők) bukkantak fel és dolgoztak a zavaró „tényezők", el odáig, hogy nem a keret erősítésén fáradoztak, hanem a jövedelmező játékoseladásra adták fejüket. És ez csak a kezdet. Sajnos, a

hasonló folytatás

tanúi lehettünk. Észrevétlenül — mert nem is figyeltünk oda — a megye kézilabdasportja az alapjaiban (utánpótlás-nevelés) kezdte megemészteni önmagát. Megszakadt az ifjúsági és felnőtt korosztályok közötti mozgáskapcsolat, az ígéretesebb tehetségeket nem a megye elit csapatához, hanem megyén kívüli egyesületekhez, klubokhoz irányították (na persze, nem a játékosok szép szeméért), évjáratok, korosztályok maradtak ki, el odáig, hogy amikor a Román Kézilabda-szövetség megszorította a korosztályos követelményeket, az MSC hoppon maradt, egyszerűen nem tudott a szövetség előírásainak megfelelő hét játékost előállítani (hogy menet közben két feljutási esélyt is elpuskázott, hogy ne mondjuk, ,,elbundázott", az más kérdés, de szintén kapcsolódik a sportág hanyatlásához, a hanyatlást előidéző egyéni érdekek felszínre töréséhez, amit annak idején úgy jeleztünk e lap hasábjain, hogy ,,egyesek fejőstehénnek képzelik a sportot"), s ekkor fordult segítségért a Brassói Dinamóhoz. Jött is a Dinamo mestere, hozott a szabályoknak megfelelő játékosokat — Băeşu, Balcan, Abramiuc, Clişu... —, de annak a bajnokságnak a második felét pont nélkül zárták, papíron minden meccset elveszítettek. De kit érdekelt ez? Az MSC akkor úgy tervezett, hogy Lechner Ferencnek négy év alatt kell a Nemzeti Ligában is helytállnia, kész csapatot nevelnie.

Úgy is álltak munkához. A fiatal, tehetséges gárda várakozáson felüli játékkal, győzelemsorozattal rukkolt elő. Győzelemsorozata elkápráztatott, annyira, hogy fel sem figyeltünk az ISK ifjúsági I-es csapatának halvány játékára, szerény játékosállományára, pedig innen kellett volna frissíteni az MSC-t, s majd négy év múlva megyén kívüli ,,nagyágyúkkal" erősíteni.

Váratlan fodulat

következett be. Hargita megyei mintára a mi RMDSZ-ünk is zászlóvivőjének egy sportágat képzelt el, a női kézilabdát, szűkítve a kört, az MSC verhetetlen női A-osztályos kézilabdacsapatát. Anélkül, hogy tájékozódott volna a klub, a városi, a megyei kézilabda háza táján, s kipuhatolja, hogy igazából is vevő-e erre a szerepkörre az MSC vezetősége, adottak-e a szervezési keretei, hiszen egy nemzeti ligás csapat körül mindenütt az országban, a világban egy menedzsercsapat teszi a dolgát, állandó orvossal, gyúróval..., milyen a sportág megyei háttere (mert akkor már kirajzolódóban volt, hogy a 2007—2008-as bajnoki évre csak két ifjúsági III-as — mindkettő kézdivásárhelyi — és egy ifjúsági II-es — ez sepsiszentgyörgyi — csapatunk lesz). Mindezen tényezők figyelembevétele nélkül, felületes kezelésével megkezdődött az erőltetett menetelés. A megyei tanács alelnöke, a polgármester, az MSC igazgatója szerződést (garancialevelet) írt alá, melyben elkötelezték magukat arra, hogy garantálják a csapat részvételét a Nemzeti Ligában, garantálják a játékosok, az edzők fizetését. Elkészült egy négymilliárdos (régi pénzben) költségvetési tervezet is. A sportágban járatosak szerint ez a tervezet csak ötven százalékban fedi a valós költségeket! Közben sikertelen próbálkozások történtek a támogatók klubjának megalakítására. A tanács és a polgármesteri hivatal részéről átirányított pénz (s ez nem kevés!) kezelését a megyei kézilabda-szövetség végezte, végzi (minden egyes összeget hajszálpontosan nyugtával igazolva!). A három oldalról az első fél évre az alábbi összeg jött össze: 100 000 lej a megyei tanácstól, 118 000 a polgármesteri hivataltól, 150 000 az MSC-től. Ezzel az összeggel intézték a fizetéseket, az átigazolásokat, a lakások költségeit, a brassóiak szállítását, a kiszállásokat, bírói díjakat... mindent-mindent, ami szükségeltetik egy nemzeti ligás csapat életében. Apropó, átigazolások, egy-két kivétellel (Seifert, Stoleru) nem szolgálták a csapat erősítését.

A szervezés úgy-ahogy — döcögve, akadozva, sántítva — beindult, úgy-ahogy beindulhatott, hiszen nem volt egy vezetőtanács (medezsercsapat, ha így jobb), ráadásul az addig lelkesen ,,kézilabdázó", a csapat ügyes-bajnos dolgait rendező (már amennyire engedték, hogy rendezze) Baki Jánostól is megvált a klub, s a felkért Kicsid Gábor is korán megelégelte a szentgyörgyi zűrzavaros állapotokat, az egymásra mutogatásokat, és távozott, közben kiderült, hogy a tengerparton és fent, Kommandón az edzőtáborban — hogy finoman fogalmazzunk — félmunkát végzett az edző, s a csapat felkészületlen, amit aztán igazoltak az első bajnoki eredmények is. Ennek ellenére későn ejtették meg az edzőváltást, s azt is rosszul. Lechnert menesztették, de az új edzőt (Mircea Bucă) még nem ,,igazolták" (ez év első bajnoki mérkőzésein nem is ülhetett a kispadra !!!). Ráadásul a csapaton belül is kitört az ellentét a Lechner-pártiak és a többiek között. A totális káoszban a csapat játéka messze az elvárások szintje alatt maradt, mert nem volt felkészítve a gárda, sem erőnlétileg, sem taktikailag, sem pszichikailag nem tudott felnőni a feladatokhoz, és sportemberi tartásban is megbicsaklott. A sorozatos vereségek mellett megjelentek a pénzügyi gondok, kezdett elmélyülni a pénzhiány, ez pedig magával hozta a ,,nagy hármas" (a megyei tanács alelnöke—polgármester—klubigazgató) közötti ellentétek kiéleződését (le kellett volna ülni, beszélgetni, s nem üzengetni!!!), melynek idei pénzügyi eredménye: a város részéről 50 000 lej az MSC női kézilabdacsapatának a tavaszi idényre (a megyei tanács hozzájárulását lásd a 3. oldalon olvasható Periszkópban). A támogatásokhoz még csak annyit: ama bizonyos garancialevél (melyet hárman írtak alá) alapján ama bizonyos pályázat benyújtása a három fél közös feladata lett volna!!!! Hiszen a bajnokságban való részvételre, a fizetések biztosítására hárman vállaltak garanciát. Ennyi hitele van csak az aláírásuknak?! Az adott szavuknak!? Szomorú, nagyon szomorú.

Ennél már csak az lehet szomorúbb, ha a csapat visszaléptetésére, felszámolására kirajzolódott lehetőség megvalósul, és az utcára kerülnek a lányok — egy részüket a szerződése 2011-ig, 2010-ig, míg másokét 2009-ig köti a klubhoz —, csapat nélkül marad a város, melynek aztán hogy mikor lesz még felnőtt korosztályú együttese, az a jelen feltételei alapján beláthatatlan. Addig viszont szembe kell nézni a húsz-huszonkét játékossal, emberrel, a város sportbarátaival (hét-nyolcszáz sportszerető polgárral), akik eljártak a csapat minden mérkőzésére, a játékosokkal kötött szerződés kötelez, ki fizeti ki a szerződésbe foglalt kötelezettségeket?...

Jó volna, ha kézilabdánk jelenlegi tudorai azon töprengenének, hogyan tartsák együtt és össze a jelenlegi keret kemény magvát (e mag kilencven százaléka nem haladja meg a 21 évet) és a felkészült edzőt, Mircea Bucát, mert őket jól menedzselve egy év múlva velük vissza lehet kerülni a Szuperligába, ahol aztán négy-öt igazi erősítéssel — mondom, igazi erősítéssel — meg lehet maradni a jó középmezőnyben. Ez kellene hogy legyen a jövőképük. Hagyják az egymásra mutogatást, a HIBÁS keresését. Együtt álltak táncba, együtt hibáztak — ki ilyen, ki olyan mértékben. Van egy magyar igazság: aki táncba áll, az járja végig! Különösen, ha maga kezdeményezte, megrendelte táncról van szó.