Az egyházi liturgiában is, az emberi lélekben is a nagy öröm napja, a tavaszvárás, a virágfakadás ünnepe. János evangéliumának bizonyos részleteiben, a másik három evangéliumnál mélyebben gondolja végig Jézus búcsújának történetét, azt, hogy mit is jelent a Pártfogó a tanítványok, a hívők életében. Azt is olvashatjuk, hogy a Pártfogó nem jöhetne el, ha Jézus nem távozna. De eljön, és ezentúl ő képviseli a távollévő Jézust, örök időkre velünk marad. János a Pártfogó alakjában igyekszik konkrétabban is megmagyarázni, hogy mit is jelent a Szentlélek az őskereszténység számára. Hangsúlyozza, hogy a Pártfogó küldetése teljes mértékben és kizárólag Jézushoz kötődik. „Az én nevemben küldi őt az Atya!” – szól János Krisztusa. A Pártfogó tehát örökké tartó jelenléte annak, ami egyszer, a végtelen emberi történetben Krisztus nevében megtestesült. „…Ő tanít majd meg titeket mindenre – fogalmazza meg János –, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” A Szentlélek eljövetelének ünnepéhez később hozzákapcsolódott az egyház megalapításának ünnepe is, de a májusi ünnepkör, a tavasz ünneplése régebbi, mint a kereszténység. Amikor a Római Birodalom romjain Európa kereszténnyé lett, az egyház igyekezett az ősi hagyományokat keresztény tartalommal megtölteni, s teljesen természetes módon kapcsolódott a tavaszünnep – a primavera! – pünkösd ünnepéhez. Május, vagyis pünkösd hava az év legszebb hónapja, a természet örök megújulásának, a zöldbe borulásnak, a termékenységnek, a virágba borulásnak, a rózsanyílásnak a fő ideje. Már a május szóban is Majának, a termékenység hindu istennőjének a neve rejtőzik! S a rómaiak Flora­liájának – Florának, a virágok istennőjének – és Majának, a föld termékenysége istennőjének szentelt ünnepek nyomai fedezhetők fel a májusi ünnepekben! Május tehát a szerelem, a májusi menyasszonyok, a májusi menyegzők ünnepe is. Tehát pünkösd, amint azt népszokások is élénken bizonyítják, a hatnapos római Floralia ünnepre vezethető vissza.