Emlékszem: pontosan dél volt, és a robbanás hangjától megrettenve néztünk egymásra a pszichiátrián. Aztán jöttek a hírek, a kétségbeesett emberek szomorú sóhajai, a teljes tájékozatlanság. A város lakóiból senki nem tudta, honnan jött ez a gyilkos robbanás, a hír hallatán mindenki megdöbbent, és gyászba borult az egész város. Az arcok mély gyászt, sajnálatot, félelmet és szomorúságot tükröztek, és csupán az volt biztos, hogy egy  kisdiák már valahol a csillagos égről, fájó szívvel tekint ránk.
Szerető szívvel veszem tudomásul, hogy a háromszékiek harminc év után sem felejtették el, és a megyei lapban is megemlékeznek az ártatlan kisdiák haláláról. Olvasom, hogy ez az első nyilvános megemlékezés, ahol ismét felteszik a máig megválaszolatlan kérdést, hogy miért kellett meghalnia egy gyermeknek, nem volt-e a Securitate provokációja.
Akkoriban a sepsiszentgyörgyi pszichiátria vezető főorvosa voltam. Bevallom, az esemény nagyon megrázott, mélyen átéreztem a szülők fájdalmát. Azóta sok alkalommal felötlött bennem, hogy provokáció vezette gyilkosság történt. A robbanás után pár nappal ugyanis megjelent az osztályon négy szekustiszt Bukarestből: az osztály életéről faggattak, hogy ki követhette el betegeim köréből ezt a gyilkosságot. Kórlapokat kértek, melyeket természetesen nem adtam ki, ezért megfenyegettek, hogy több évre is elítélhetnek, mert a gyilkosságot valamelyik általam kezelt beteg követhette el. Kifejtettem a tiszteknek, hogy a szoborcsoport több mint fél éven át az árkosi út jobb oldalán hevert háboríthatatlanul, és tudattam velük, hogy többet nem jöhetnek be az osztályra. Provokációnak tartottam a kedves kisdiák halálát, amiért  a világ előtt a gyilkos magyarokat hibáztatták. Argumentumként szerepel, hogy Székelyföld  magyarjai egy ilyen nagy vitéz uralkodót  nem fogadnak el.
Befejezésképpen javaslom, hogy Vaszi János diákról halálának évfordulóján minden évben versmondó ver­sennyel emlékezzünk meg.
DR. SZABÓ ZOLTÁN,
Szentjakabfa, Magyarország