Egy hegedű története
Kézdialbisban sokat hallottunk a székely ezermester, néhai Bod Károly (1909–1978) hangszerkészítőről, a műkedvelő szobrászról és festőről, tehetséges zenészről. Többféle hangszeren tudott játszani, megfestette szülőházát, a régi kúriát, rendelésre számtalan faragott fejfát és portrét készített, hegedűórákat adott a tehetséges gyerekeknek. Hogy ezermester volt-e, avagy elveszett művészlélek, arra unokája, Vén Krisztina töltött váltóvizet, egyetemi pályázatra írt tanulmányában feldolgozta nagyapja életét és munkásságát. Dol­gozata adatai alapján ébresszük emlékét harminchat évvel halála után. Bod Károly mikós diák volt Sepsiszentgyörgyön, a kézdivásárhelyi főgimnáziumban érettségizett 1928-ban. A bécsi döntés után katonai tiszti akadémiát is végzett, tehetségének és művésztársi ismeretségének köszönhetően megmenekült a háború borzalmaitól, s bár kuláklistára került, a deportálástól is.
– Apám szigorú ember volt, nem tűrte a komolytalanságot, elsődleges volt a tiszteletadás. Ő tanított meg hegedülni, de dolgozni is. Minden este zenéltünk munka után – idézi édesapját, id. Bod Lehelt Vén Krisz­tina. – Legdrágább szívemnek az a hegedű, amit az apám készített. Kincsként őrzöm halálom napjáig. A hegedű egy népművészeti kiállításon első díjat nyert – írja az unoka –, de kiderült, hogy nagyapám kulák, és a díjat megvonták tőle. A magyar világban egy faragászati kiállításon aranyérmet is nyert, amit a háború alatt elvittek az oroszok. Nagy Imre festőművészt személyesen ismerte.
– Ezt a hegedűt (Stradivari pecsét van rajta) egy kendőbe belefogva hozta egy cigány zenész, teljesen össze volt törve, Tatu (értsd: apám) megvásárolta, megjavította, én és a fiaim is ezzel muzsikálunk ma is – idézi Krisztina édesapját, id. Bod Lehelt.
– Bod Károly tevékenységét számon tartja a csernátoni múzeum is, számos régi tárgyat és okmányt adományozott. Ő faragta a Bod család címerét, ott látható a Bod Péter-emlékszobában, munkássága örök emlékként él a festett székely kapukban, hangszerekben, technikai újításaiban. Abban az időben élénk zenei élet volt Albisban. Történelmi vonatkozású alkotásai is magukkal ragadóak, az aradi vértanúknak méltó emléke a kőből faragott domborműsor – nyilatkozták a Haszmann fivérek.

Az unoka bizonyít
Ifjabb Bod Lehelt akkortól ismerem, amikor Csernátonban járt iskolába, és szorgalommal gyűjtötte a kezébe akadó „régiségeket”, így figyelemmel követem albisi magánmúzeuma sorsát. Sok víz folyt le azóta a falu patakán. Lehel már fiatal családos ember, fiacskája, Bod Géza Hunor pedig friss rügye ennek a kiterjedt családnak, amelyből, minden bizonnyal, a magyarigeni remete Bod Péter is származott. Lehelnek soha nem volt ideje múzeumát rendezni, mert a család a földből él, s a mezőre nem akkor kell menni, amikor az embernek lehetősége akad, hanem akkor, amikor annak ideje. Szülei az édesanya által örökölt gidófalvi kúriába költöztek, ő az „ősibe”, nehéz kuláksorsú nagyapja otthonában maradt, gyűjteménye pedig a ház út felőli szobájában vár jobb napokra, amikor majd jut ideje felcímkézni tárgyait. Telefonját mutatta, s megjegyezte: lefotózta minden értékesebb tárgyát, és reméli, hogy hamarosan látogatható lesz a gyűjtemény.
– Ameddig még a fiatalasszony megtűri! – fűzte hozzá édesapja, idős Bod Lehel, aki maga is gépészkedik, s mondhatni, nincsen olyan dolog, amihez ne tudna hozzászólni. Id. Bod Lehel testvérbátyja, Bod Károly is művészkedik, rajzol, fest, muzsikál, megfaragta a helybeli temetőkapu oszlopait, a Haszmann testvérekkel közösen ácsolt nagy székely kapuját maga állította fel az ősi bennvaló bejáratához, amelynek kertjében az „albisi ezermester”, néhai Bod Károly nyugszik. A fiatal Lehel testvérbátyja, Bod Péter (miként a nagy csernátoni polihisztor) Eger­patak és Szacsva református lelkipásztora, de a sors rendelése révén ő is a végletek embere: úgy szereti a mezei munkát, mint a zenét és a papságot. Az ifjú Lehel is muzsikálgat, számára az az igazi pihenés, ha úgy egymagában, nyári estéken megszólaltathatja a tangóharmonikát. Biztattuk, hogy egyszer, amikor szünetel a mezei munka, vegye igény­be az IKE vagy egy cserkészcsapat segítségét, s mire észrevenné, azok pillanat alatt felcímkézik a gyűjteményt.
Szerencsés órában érkeztünk édesapja, id. Bod Lehel családi házához, mert fiával éppen csak megszusszanni, a délebédet bekapni értek haza a mezőről. Nem igaz, hogy az apa nem értékeli fia régi dolgok iránti vonzalmát, a múltkor is talált szántás közben egy érdekes tárgyat, amit azonnal hazavitt.
– Önnél jobban senki nem ismeri az albisi határt – mondtuk az apának, tudván, hogy a föld a lelke csücske. – Felfelé jövet láttuk, hogy egymást követték a permetezőt vontató traktorok.
– Emberemlékezet óta nem volt ilyen szép a határ – mondta –, s annak minden fejlődő terménye! Áldás a sok eső, igazán aranyat ért, de most olyan nagy támadásban a burgonyavész, a mi ragyánk, hogy azzal harcolunk. A búzák is olyan szépek, hogy egy-egy helyen már kezdenek ledőlni. A baj az, hogy nem tudjuk eladni, mai nap is 80 bani még a búza kilója! Albisban még mindig a pityóka a fővetemény, az a székely valuta, abból jön a pénz. Itt nagyon rá vannak állva a cukorrépára, nagy területeken termelik, az is pénzt hoz, mert biztos vevő a cukorgyár, főleg amióta lecserélték a vezetőséget. Albisban kezd már kukorica is többecske lenni, s szerencsénkre a vad elkerüli a határt.

Mindennapok gondjai
Albisban munkaidőben inkább harangszó után keresd, akit akarsz – mondták –, aki teheti, a mezőn vagy a zöldségeskertben dolgozik. A tehetetlen a ház, a gyümölcsös árnyékában téb­lábol, mert ne, erőst reánk telepedett a kánikula is. Könczei Csaba is szűkszavúan ugyan, de elmondta: nincs tanácsülés Cserná­ton­ban, hogy ne essék szó erről a faluról.
– A népet sok minden érdekli. Örvend, hogy a templom után most megújul a harangtorony is, de inkább a ravatalozó helyzetéről vitatkoznak. A tégla egy részét már beszerezte az önkormányzat, úgy tudom – mondta Könczei –, és ott le is van rakva. Nem kétes, hogy felépül, de az igen, hova. A központi fekvésű régi, majdnem felhagyott temetőbe vagy az újba, még nem tudni.
Hiába végeztek közvélemény-kutatást a faluban – magyarázzák –, amelynek eredménye fele-fele volt, mégis új döntésre várnak. Az új felé gyengécske az út, víz sincsen közel, villanyáram sem, de a legtöbben oda temetkeznek. A régi temető egyházi tulajdon, az új községi. Baj az, hogy mind a kettő domboldalban fekszik.
– Hányadán áll a fogadóiroda, amit itt községházának titulálnak?
– A régi mellé újat építenek. A tervrajz már rég készen. Én ismételten kértem az ivóvízhálózat bővítését, ugyanis az volna a cél, hogy terjesszük ki a hálózatot az egész falura. A Küpüben van egy forrás, jó volna bekapcsolni vizét a régi hálózatba, hogy növelni lehessen a hozamot. Akadálya van ennek, úgy mondta Bölöni Dávid polgármester, egyelőre nem hagyták jóvá, mert a forrás hozama kicsi, s a már befogott, alsó forráshoz is igen közel esnek a trágyadombok. Egy biztos, hogy a vízre egyre nagyobb szükség lenne.
Tiszteletes Tódor Bélától, a háromszázhúsz lelket számláló albisi református egyházközség lelkipásztorától a megújuló harangtorony megerősítése és vakolása felől érdeklődtünk. Elmondta: mivel az épületegyüttes műemlék, ez jelentősen megnehezíti a tatarozást-javítást. Két év telt el a tervezésekkel, jóváhagyásokkal, amelyekért 60 ezer lejt kellett kifizetni. Ugyanis a torony is nagyon régi, a XVII. század derekáról való, egy latin feliratos kő is bizonyítja. A Székely Nemzeti Múzeumban őrzik, s szövege alapján a helybéli lakosok építették tekintetes nemzetes Bod István „fáradozása és buzgalma”, azaz jelentős anyagi hozzájárulásával. A torony első, barokk hagymakupoláját sokkal később, 1894-ben kapta.
– A terveket mi fizettük, és a bádogtető újrapléhezését is – mondta – abból a pénzből, amit a gyülekezett adott össze. A gondokban az segített ki, hogy az egyházközség visszakapta legelőbirtokát, ott tanyáznak a falu állatai, amiért pénzbeli támogatást kaptunk, s abból spóroltunk a soros javításokra. Erre az eszten­dőre a püspökségtől és a szakminisztériumtól is hangzott el ígéret támogatásra. A jó idő kedvez a munkálatoknak, a kivitelező a ba­róti székhelyű Cseresnyés Szilamér csapata.

Az élet fészke
Huszonhat gyereket két összevont csoportban nevel és tanít Vén Krisztina óvónő és Gere Judit tanítónő. Az élet fészke a kis intézmény: mindenki vidám, s a gyerekek virágosra varázsolták az udvart. A két pedagógus derűlátó, mert enyhén növekedőben a gyereklétszám. Mint mondták, arra törekednek, hogy bevonják munkájukba a szülőket, a gyerekek családjait. Közösen készülnek az évzáróra, színdarabbal, székely táncokkal rukkolnak ki a gyermekek. A falu feletti erdőre a szülőkkel közös kirándulást is szerveztek, ahol az édesapákat köszöntötték. Albisban ezután már hagyomány az apák napja! Krisztina élő falunak nevezte Kézdi­albist, mert mint elmondta, egyre több fiatal végez felsőbb tanulmányokat, többen választják a pedagógusi pályát, s nem egy fiatal mérnökként dolgozik, csak az ő utcájában, a Küpü utcában tizennyolc gyerek él. Krisztina óvodai csoportjába jár Kis-Sós Alpár, aki veleszületett betegségéből csodával határos módon gyógyult, beilleszkedett az óvodai életbe, az óvónő és egyik szülő, Berde Levente vállalkozó indított gyűjtést a faluban, aminek köszönhetően sikeresen megműtötték a kis Alpárt, azonban újabban szemműtétre tanácsolták, amelyre újabb 8000 lejre volna szükség, ezért jótékonysági estet szeretnének rendezni, és mindenfajta segítséget szívesen fogadnak.