Ahány miniszter – márpedig volt egytucatnyi legalább –, más és más eszközökkel próbál gazdálkodni a rendszerbe került pénzzel, másképp értelmezi a szolidaritás elvét, melynek értelmében minden beteg ember – lett légyen az biztosított vagy sem – jogosult az ellátásra. A gondok-bajok a szűkös anyagi lehetőségekből, az egészségügyi hálózat egyenetlen fejlesztéséből adódnak, s főképp abból, hogy az alapellátást – családorvosi rendszert – majdhogynem működésképtelenné tették. A szocialista kormány gyökeres változást ígért. Két éve vették át a hatalmat, érzékeli-e az egészségügy, hogy a dolgok kezdtek jó irányba haladni? – kérdeztük dr. Antal Álmost, a megyei sürgősségi kórház igazgatóját.
Antal Álmos: Való igaz, Victor Pontáék, legalábbis a szavak szintjén, óriási átalakulást terveztek mind az egészségügyben, mind a biztosításban. Beszéljünk a jelenlegi helyzetről. Kezdjük, mondjuk, a miniszterrel, aki már beiktatásakor sietett bejelenteni: politikai döntések fognak születni, tehát nem szakmaiak. Ebből világosan kitetszik, hogy ők előre eldöntötték, mit tesznek. A mi szerény elvárásárunk az lenne, hogy ne legyen rosszabb. Egyelőre sok reményünk nincs, mert szembeötlő a fejetlenség, s kitetszik, az ígéretek, az elvárások között hatalmas a szakadék.
– Miben mutatkozik ez meg?
– Nagy bajnak tartjuk, hogy a háziorvosi rendszer megerősítése elmaradt, a háziorvosok munkaidejük legnagyobb részében recepteket írnak, érdemi gyógyítási munka ezen a szinten alig folyik. Hatalmas a bürokrácia, ráadásul a védőnői hálózat kialakítása, a közösségi asszisztensek munkába állítása elmaradt. Ígérték, az alapellátás pillérét képező védőnői hálózatot újraalakítják, azokat majd a polgármesteri hivatalok fizetik. Nem így történt, helyette egy új szűrési rendszert készülnek bevezetni, ami óriási bürokráciát, hatalmas papírmunkát ró rájuk. Gyakorlatilag, míg a beteg a rendelőben tartózkodik, a szakembereknek a papírokat kell rendezniük, és érdemben alig marad idejük, hogy szakmájukat végezzék.
– Központi szinten azt állítják, van pénz egészségügyre.
– Ugyan. A megígért béremelések elmaradtak, a szakképzett személyzet elvándorlása az egész rendszerben folytatódik. Tavaly voltak tiltakozások emiatt, de semmi következménye nem lett. Időközben – mert már évek óta kevés pénz jutott az egészségügybe – leromlott az infrastruktúra, elavult a műszerpark, s hab a tortán, hogy a gyógyszercégek, gyógyeszköz-forgalmazók továbbra is pumpálják ki a pénzt a rendszerből. Közben a gyógyszerfogyasztás nagyon megnövekedett, mert egyre drágulnak, s ha mindez nem lenne elég, olyan törvényözön szakad ránk naponta, hogy azt még csak követni sem lehet. Amellett, hogy egymást érik a jogszabályok, azok súlyos szakmai és jogi hibákat tartalmaznak. Tehát, mivel nehezen értelmezhetőek és állandóan változnak a törvények, nagyon nehéz e folyamatosan változó, nemegyszer homályos előírásokhoz alkalmazkodni mind az orvosoknak, mind a kórházaknak, mind a járóbeteg-gondozóknak és a betegeknek. Sokkal idegesebbek lettek a páciensek, sokkal több a reklamáció. A beteg egyszerűen nem tudja követni, mihez van joga, mihez nincs. Az új törvények bevezetése évek óta úgy történik, hogy a biztosítottakat nem kérdezi meg senki. A szolidaritás és közös kockázatvállalás jegyében indult a törvény. Azóta rengeteget változott a rendszer, észrevették, hogy pénz is van benne. A betegek társadalma is megoszlott szegényekre és gazdagokra. Ez utóbbiakra játszanak a magánkórházak, ezeket próbálják a szegényebb kórházaktól elcsalni, s így lesznek a szegényebb kórházak még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak. A betegek érdekképviseletét az égadta világon senki nem hallgatja meg, és a beteg sincs tisztában jogaival. Példaként a brassói onkológiát említem, mely magánklinika, ott fizetni kell, tehát teljesen fölöslegesen hangoztatják, hogy az onkológiai ellátás ingyenes. Ráadásul olyan hibák is történnek, melyeket egyenesen a beteg szenved el. Június 6-án például megállt a bukaresti rendszer, bővíteni akarták, mellényúltak, több tízezer orvos és több százezer beteg maradt hoppon.
– Jó az, hogy jelen pillanatban két minisztérium irányítja munkájukat?
– Nem javított helyzetünkön az sem, hogy a Nyugati-szigethegységben bekövetkezett repülőgép-baleset óta a sürgősséget a belügyminisztérium alá rendelték, de a kórházban működtetik, mely az egészségügy-minisztériumhoz tartozik. Mi meg mindkettőtől kapjuk nyakra-főre az utasításokat. Ilyen a világon sehol sincs. Ennek eredményeként sikerült a megyei kórházat a sürgősség háttérintézményévé változtatniuk. Pedig számunkra legalább olyan fontos a bent fekvő betegek ellátása, megfelelő követése, mint az utcáról bejött sürgősségi esetnek. Azzal, hogy a sürgősséget a belügyminisztérium alá rendelték, szemmel láthatóan ezt a vonalat akarják továbbfejleszteni. Mint eredményt fel lehet mutatni, hogy a mentő pillanatok alatt elmegy, behozza a útról a beteget. Közben csak arról feledkeznek meg, hogy a kórház maga nem a sürgősség háttérintézménye. Valójában megnehezítik az ügyeletet, megnehezítik a benn lévő betegek helyzetét, zavarják a már beütemezett műtéteket. Mi nem erre vagyunk berendezkedve, ahogyan az ország más kórházai sem. Mert az alapellátást teljesen kiiktatták, délután három vagy öt órától minden beteget behoznak a sürgősségre. Természetesen, az orvosnak el kell látnia a beteget, de kell egy aránynak lennie. Elfogadhatatlan az, hogy a belgyógyász egész idejét a sürgősségen töltse, mert ha nem, ötpercenként hívatják. A sürgősségi struktúrákban sürgősségi szakorvosok vannak, de ők nem mernek vállalni semmit.
– Tisztában van-e a társadalom egészségi állapotával?
– A félrevezetés olyan szintűvé vált, hogy a társadalom a valós helyzetet nem ismeri. Beszélek például a HIV-fertőzésekről, az újabb típusú súlyos fertőzésekről, a drogfogyasztás okozta pszichés betegségekről. Ezekről semmit nem tudunk, nem tud a társadalom sem, ami azt jelenti, nem közügy. A közvélemény tehát éppen arról nem értesül, amiről tudnia kellene. Az egészségügyi nevelés lesüllyedt, nem tartanak a fiataloknak felvilágosításokat – ez lenne a megelőzés, nem az, amit most a családorvosok nyakába varrnak. Közhely, hogy megelőzést felvilágosult emberekkel lehet folytatni. Ezekkel a felmérésekkel, melyek rögzítik, hogy hiányzik a foga, iszik, dohányzik, valójában nem segítettünk semmit. S azt sem lehet megtenni, ha iszik vagy cigarettázik, nem állja a biztosító a gyógyszereit, kezeléseit.
– Milyen az orvosok lelkiállapota?
– Az orvosok nem nagyon vállalnak ügyeletet, mert az órabér egy kiló cseresznye ára, s a felelősség nagy. Ráadásul az ügyelet nem munkaidő. Nem számít bele a régiségbe, a nyugdíjba. S kérdem én, akkor mit lehet elvárni az orvostól? Ezt a betegek, természetesen, nem tudják. A bent fekvő betegek megkívánnak egyfajta felülvigyázatot, de a bejövő betegek fogadására állandóan készen állni szakorvosi szinten – az teljesen más struktúrát igényel. S mi mindkettőt tesszük. Az emberek látják, hova jutott az egész ellátás. Mert az, hogy behozzák mentővel, nem azt jelenti, hogy a legjobb ellátásban tud részesülni, épp a rendszer hiányosságai miatt.
– Mi a véleménye az új szerződésről?
– Még szkeptikusabb vagyok, mint három évvel ezelőtt. Úgy néz ki, hogy a napos beutalások számát kell növelni, gyorsítani az ellátást. Ez, természetesen, a finanszírozás miatt történik. Igaz, sem személyzetet, sem kórházi ágyat nem csökkentünk, de tizenkét órás belgyógyászati vagy sebészeti beavatkozásoknál muszáj erre az útra lépnünk. Az elképzeléssel nincs gondunk nekünk, de nem mindegy, hogy 12 óra után ki veszi át a beteget. Ezért a kollégákban van egy félelem. Ráadásul a műtéti költség ugyanannyi, a gyógyszer, a fertőtlenítő ugyanannyi. A csökkenés abban áll, hogy a kikerült betegnek magának kell megvennie a gyógyszert. De vannak kivételek is, például egy dongaláb műtéte az ortopédián egy gyermeknek két vagy három beavatkozást igényel, gipszet, kötözést. Nem mindegy, hogy azt a gyermeket mindennap fel kell hozni, kérdés, hogy a kötszert ki veszi meg, ki írja fel. Ilyen esetben nem biztos, hogy el kell rontani a gyermek gyógyulási esélyeit azzal, hogy két-három nappal hamarabb kiengedjük. Bár erre köteleznek. Mi törekszünk az új törvények betartására, de humánus magatartással, kedvességgel nem lehet mindent pótolni. Főként nem a rendszer hiányosságait.
– Tehát a betegek bőrére megy ez az átszervezés is?
– Sok a panasz, sok esetben jogos is, de a miniszter helyett nem tudunk elnézést kérni, ők küldik az újabb és újabb intézkedéseket, jönnek, büntetnek. Egy szó, mint száz, nem jó irányba mennek a dolgok. Kevés a pénz, és gyors, kényszermegoldásokkal próbálják áthidalni. Ez nem új törvény, hanem új cirkusz. Ami új a törvénykezésben, azt hamarosan megtudják a betegek, mert mind az ő bőrükre megy.
– Mi lenne a teendő?
– Az alapellátás talpra állításával kell kezdeni, a járóbeteg- és a kórházi ellátást korszerűsíteni. Ez a költségesebb ugyan, ráadásul a döntésnek szakmainak, nem pedig politikainak kellene lennie. Alulról kell újraépíteni.