T. most már önállóan él egy kétszobás tömbházlakásban barátnőjével, aki szintén fogyatékkal élő. Belépve vidáman köszöntenek, hiszen már rég ismerjük egymást. T. lelkesen mutatja új telefonját, amit a szüleitől kapott, csak egy problémája van: hogyan kell vele fényképezni? Megmutatom, már szalad is az ablakhoz a kinti fákat megörökíteni. Nehéz is a témára terelni a gondolatait, de lassan megértette, hogy R.-ről van szó, s pisolyogva kezdett el mesélni.
– Egy táborban ismertük meg egymást, illetve a foglalkoztató központban, ahova 2011 óta járok. Közös csoportba kerültünk, s bár akkor még más barátnője volt, már együtt römiztünk a táborban. Beszélgetéssel lettünk jó barátok. Azóta is sokat beszélgetünk, főként telefonon.
– Barátság van köztetek?
– Á, most már nem. Barátság után jött a szerelem. Átöleltük egymást, és súgta, hogy tartsam titokban: mi túl vagyunk a szerelmen.
Elgondolkodik.
– Meg is csókolt, hajjaj, többször is. De hát nem ez a szerelem?
– És mi tetszett meg R.-ben?
– A teste. És ő is szereti az én testemet. Nagyon jó humorai vannak, mikor viccelődik. Az elején H. volt a barátnője, de H. elhanyagolta, mert nem tudta, mit jelent a kapcsolat. Én meg tudtam: fel kell venni a kapcsolatot, telefonon beszélgetni. R.-nek még van egy barátnője, de őt nem úgy szereti, mint engem, őt nem csókolja meg. És mi nagyon sokat beszélünk telefonon, bár most nem veszem fel, mert drága, és spórolni szeretnék. Ó, elfelejtettem bevenni a gyógyszereket!
Gyorsan kicsomagolja őket, még rápillant az új telefonra, és elővesz egy iránytűt.
– Ezt kaptam legutóbb R.-től.
– Tehát kedveskedni is szokott.
– Igen, alaposan megkedvelt – bólogat, s büszkén jelenti ki: Ő tanított meg számolni.
– Mit jelent neked R.?
– Nekem többet jelent, teljesen szeretem. És mostanában jólesik, hogy boldogságban vagyunk. Szokott dicsérni, mondja, hogy szép leány, én meg, hogy szép fiú.
– Hogyan mutatod ki, hogy szereted?
– Mindent megteszek érte. Kiállok mellette, elmondjuk egymásnak a panaszt, megölelem. Igen, nagyon sokszor megölelem. Már kezdek megvénülni, lassan negyvenéves vagyok, ő harminc, de ilyen szeretetet még nem éreztem, azt hiszem, ő sem.
– Szoktatok kettesben lenni?
– Nem, csak mikor felmegyek hozzájuk, römizünk a konyhában, míg az édesanyja vasal. Ő mindig úgy osztja be, hogy ilyenkor vasaljon. Amúgy szombaton szerette volna, hogy felmenjek, de az édesapja nem engedte. A saját fiát is elszomorítja. Pedig betegen is önálló kell hogy legyen. A betegsége miatt nem tudunk kimenni sehova sem. Tegnap is kétszer rosszul lett, szédült. Szeretném, ha megjavulna az állapota, akkor bárhova együtt járhatnánk.
– Már meghívtad ide, magadhoz?
– Igen, nagyon szeretne, de még nem lehet. Egyedül sehova sem engedik el. Nagyon szeretné, ha végre önálló lenne, hogy meglátogasson, együtt lakjunk.
– Gondolkoztál a gyerekvállalásról?
Felcsillan a szeme, s széles mosollyal tervez.
– Jajj, azt csak makkegészségesen. A gyermekemnek nagyon jó apja kell hogy legyen. Ez még nem jött össze. Négy gyereket szeretnék, és lenne egy Orsi kislányom. Csak azt nem értem, ha önálló akar lenni, miért nem készítik fel R.-t, miért nem akarják ezt megengedni neki.
– Téged felkészítettek?
– Igen, a szüleim is kisegítettek. És mióta külön költöztünk a szülőktől, naponta meglátogatnak. De mi vásárolunk be, mi takarítunk, mi főzünk kávét. Nagyon szeretem így, önállóan.
Csengetnek, eljött a napi látogatás ideje, így szóba elegyedem a szülőkkel is. Hamar kitérünk a rendszer hibáira, az édesapa határozottan megfogalmazott észrevételekkel ábrázolja álláspontját:
– A különköltözés alapfeltétele a napi bejárónő, aki ellenőrzi legfőképp a konyhán végzett tevékenységeket. Ez, sajnos, nincs kellőképpen biztosítva. Példálóznék Nyu­gattal, ahol a fogyatékkal élők nem egy apartmanban laknak, hanem egy számukra kialakított épületben élnek többen őket naponta segítő felügyelőkkel. Kér­désedre, miszerint beleegyeznék-e abba, hogy T. lányom összeköltözzön egy fiúval, egy megoldást tudnék felhozni: ki kell kérni egy pszichológus véleményét, aki bizonyos megfigyelési idő után szakértői véle­ménnyel segítene minket.
– Ha a pszichológus nem látná akadályát az összeköltözésnek, ön sem ellenkezne?
– Azt hiszem, hogy ellenkeznék. Én nem úgy látom, hogy az én lányom erre képes lenne.
Az édesanya hamar közbeszól:
– Miért ne lenne képes? T. mindig el volt keseredve, hogy nincs fiúbarátja, szerintem megfelelő körülmények között ez megvalósítható lenne.
– Kérdés, hogy a fiú milyen szinten áll. T. még mindig szeretne gyereket. Szóba álltunk hollandiai szakértőkkel arról, hogy ők miként oldják meg ezt a helyzetet: egy játékbabával tesztelik – amely többek között sír is –, hogy mennyire kitartó, odafigyelő és önálló a baba ellátásával kapcsolatban. Így maguk jönnek rá, hogy mennyi­re tudnak megbirkózni a nehézségekkel, s általában önként vallják be, ha már teherként viselik – meséli az édesapa.
Az édesanya hozzáfűzi:
– Az együttélés nem feltételezi a gyerekvállalást, T. esetében főként a negyvenéves kor miatt. Magyarországon több helyen él együtt a fiú és a lány, többek között fogamzásgátlóval megakadályozva a terhességet. (Utánaolvasva értesültem egy kényes témáról, miszerint ha a védekezés ellenére is megtermékenyül a fogyatékkal élő nő, annak beleegyezése nélkül, gyakran tudtán kívül végeznek abortuszt. Felvetődik itt a kérdés, hogy bár a jogi értelemben vett ítélőképességgel nem rendelkező személyek döntései érvénytelennek, joghatás nélkülinek minősülnek, a mondhatni ösztönös cselekedeteinkre a törvénynek mennyire van erkölcsileg életről döntő kihatása – a szerző megjegyzése.) T. esetében nem aktuális a fogyatékosság örökletessége. Oxigénhiányosan született, kétéves korában kezdtek nyilvánvalóvá válni a tünetek. A 12 osztályt azonban elvégezte, és hamarabb megtanult olvasni, mint folyékonyan, összetett mondatokban beszélni. Rendkívül csinos lány volt, több fiú megfordult utána, ám mihelyt kiderült a valóság, ijedten távoztak. Még most is nehéz leküzdeni neki, hogy a testvérének gyereke van. T. jócskán megszenvedte ezt a különbséget.
A konyhából harsány nevetések törik meg a komolyságot, T. és H. hangosan viccelődnek. Már készül a kávé, a televízióban a március 15-ei felvonulás megy, és mi várjuk, mikor érjük el azt a szintet, hogy rávezethetjük a fogyatékkal élőket arra, mit jelent a társadalom alapja – mit jelent a család. Mert mi teremtjük meg nekik a keretet, néha túlontúl szűkösen, ők pedig minden lehetőséggel élve kitöltik azt a mi szabályaink szerint.

Makkai Fanni