A közelmúltban Hidvégen a polgármesteri hivatal szervezésében növényirtó szerrel permetezték le az utak szélét.
A református parókia környékén különösen nagy területet szórtak be, hiszen máshol csak az úttesttől 50 cm-re irtottak, a parókia előtt azonban a kerítésig, az úttól mintegy 4 méterre is kiölték a füvet. A mellékúton, a templomfeljáró felé permetezve azt sem nézték, hogy a kúttól 2 méterre is szórják a szert nagy bőséggel, sok-sok négyzetméteren a kút körül. Bizonyára kedveskedni akartak a papnak, hogy ne kelljen sok füvet nyírnia idén. Megkérdezhették volna, hogy én is így gondolom-e. A szomszéd lova és tehene néhány napig beteg volt (könnye-nyála folyt mindkettőnek), mert ettek a mérgezett fűből. A tehén tejét isszuk, a kút vizét nem, mert az gyerekfürdetésre sem jó, de ez nem jelenti azt, hogy minden további milligramm pluszméregnek örülnénk. Sokatmondó tény környezetünk szennyezettségéről az, hogy hiába építették ki a közművesítést a faluban, többszöri próbálkozás után sem találtak fogyasztható vizet a környékünkön!
Arra szeretném felhívni a döntéshozók figyelmét, hogy ma Európában vagy bárhol, ahol felelősségtudattal élő emberek élnek, nem menő dolog, hanem nagyfokú felelőtlenség az, hogy mérgező vegyszereket szórunk ki lakott területekre.
Az ilyen cselekedet bűnnek is nevezhető akkor, ha megnézzük az európai statisztikákat, amelyek a rákos betegségek egyre gyakoribbá válásában fontos okozati tényezőként a környezet szennyeződését nevezik meg. Legújabb kutatások szerint az autizmus kialakulásával is összefügg a különböző vegyszerek termőföldön való használata.
Közben eszembe jut annak a munkásnak a szomorú vallomása, akinek elmondása szerint – abban a nagy gazdaságban, ahol ő dolgozik – a fejőstehenek mindennapi takarmányába műtrágyát is kevernek a korszerű géppel. Ezt egy vagy két éve mondta, nem tudom, ma is így történik-e. Hozzáteszem egy kis tejfeldolgozó gyárban dolgozó barátom beszámolóját a székely ember „leleményességéről”. Történt, hogy a kis üzem egy korszerű gépet kapott, amely kimutatta a tejben levő szennyeződéseket is a különböző paraméterek mellett. Így derült ki, hogy a legszelídebb adalékanyag, amit az atyafiak – a tejfok javítására – a tejbe tettek, a só volt, a legdurvább pedig a műtrágya. És ide tartozik egy szép haszonnal krumplit termesztő gazda őszinte megnyilvánulása: kijelentette, hogy ő soha nem enne abból a pityókából, amit tizenvalahányszor vegyszerezett le, és ebbe a műtrágya nincs beleszámolva. Termel ő másként is krumplit, nem olyan piacosat, saját használatra.
Bizonyára jobban meg kellett volna becsülnünk a tisztességesen gazdálkodó, termelő embereket. Vagy meg kellene, ahol még vannak ilyenek.
Figyelmükbe ajánlom – persze, nemcsak a hidvégi döntéshozóknak, hanem mindenkinek, akit egy élhetőbb világ kérdése foglalkoztat – a Vigyázat, ehető – A francia bioforradalom című dokumentumfilmet (rendezte Jean-Paul Jaud). Egy kis franciaországi faluról szól, amelynek polgármestere elhatározta, hogy a gyermekek egészségének megóvása céljából megteszi azt, amit ő megtehet. Ezért az iskolai étkezdét biokonyhává alakítja át, ahol csak helyi termelők által előállított, egészséges élelmiszerekből főznek. Döntésének hátterében azok a filmben is elhangzó, kemény statisztikák álltak, amelyek szerint Európában a rákos megbetegedések 30 százaléka a környezetszennyezéssel, 40 százaléka pedig az élelmiszerekkel hozható összefüggésbe, miközben a gyerekeket sújtó rákbetegségek száma évente 1,1 százalékkal nő.
A füvet a ház előtt inkább kaszáljuk, túl sok méreg kerül a szervezetünkbe, az asztalunkra amúgy is.
Nagy János
hidvégi református lelkész
