Felmerülhet sokukban a kérdés, miért vállaltam fel a múltamat, miért állok ki több száz ismeretlen ember elé, miért mesélek olyan dolgokról, amit mások szőnyeg alá söpörnek. Egyszerű a válasz: nem érzem úgy, hogy bármit is szégyellnem kéne, nem érzem azt a vonzalmat, amit a struccpolitika nyújt. Mit érzek? Sajnos, nemcsak érzem, hanem látom is, nap mint nap szembesülök a valósággal, a világ sötét oldalával, azzal az oldallal, melyről az emberek nagy többsége nem vesz tudomást: a kábítószerek jelenlétével! Sok negatív kritika ért, sokan megköveztek, viszont az dobja rám az első követ, aki soha nem botlott meg az életben, az írja le nekem az első ironikus, felháborodott hangvételű kritikát, aki ismer, aki tudja, biztosra ki is vagyok én valójában, aki tisztában van múltammal és céljaimmal.
„Ha ekkora … volt, kár, hogy nem dobta fel a talpát!”, „Szobrot neki! Ügyes ember, büszke lehet rá a nagyapja. Drogozott is, másokat is bemártott, de erről kuss van. És hajrá, székely (alá) való világ –  most már a Háromszék hasábjain is.”
Ezekhez hasonló negatív kommentek is érkeztek a riport kapcsán. Nem ezekhez az emberekhez kívánok szólni, akinek nem inge, ne vegye magára. Azokhoz a fiatalokhoz, szülőkhöz, pedagógusokhoz szólok, akik azt érzik, hogy valami baj van, tudják, mit jelent a kábítószer világa, vagy meg szeretnék tudni, a személyes tapasztalat józan megkerülésé­vel. Igen, vállalom tetteimet, nyíltan beszélek minden egyes piszkos dologról, amin keresztülmentem, mindenről, amit megtettem. Igen, néhai Dali Sándor unokája vagyok. Igen, nagytatám büszke volt rám életében is, és remélem, most is az – letekint rám, és bajuszát megpödörve mondja: ha előttem vállaltad sötét korszakodat, akkor vállald mások előtt is, hátha akad egy fiatal, akin segíteni tudsz. Ő tudott mindenről, miután lejöttem az anyagról, elmeséltem neki mindent. Ő volt az az ember, aki mindig mögöttem állt, édesanyám mellett. Ő volt az egyetlen, akinek színt vallottam. Ő volt, aki biztatott, amikor megkerestek egy magazintól, hogy interjút készítsenek velem a drogproblémákról. Nem kell szobrot állítani nekem, nem kell dicsérni, nem kell elismerni a munkát, amit végzek a Hárit és az Edisz társaságában, viszont el kell ismerni, hogy a drogprobléma valóság, körülvesz minket, kísérti a fia­talokat, ennek a jelenségnek a vissza­szorításáéért tenni kell valamit. Ez a mi célunk!
Lukács Kinga Zsófia keresett meg azzal a kérdéssel, kéréssel, hogy tartanék-e egy előadást Ba­róton. Természetesen igent mondtam, éreztem, komoly a szándéka. Mint később megtudtam, néhány Magyarországon élő volt drogfüggő – jelenlegi státusára hivatkozva – elutasította. Sajnos, sok embernek ez a fontos, a státus mindenekfelett! Elmond­hatom, sikeres volt a baróti találkozó, olyannyira, hogy az Edisz a Hárittal közösen úgy döntött: legyen belőle vándorrendezvény. Rábólintottam, nem az anyagiak miatt, hisz ezért a tevékenységért nem kérhet „gázsit” az ember, hanem mert így remélhetőleg sok fiatalhoz el tudjuk juttatni üzenetünket. Iskolákat látogattunk, látogatunk, kávézókban, klubokban, képtárakban, kon­feren­cia­termekben tartunk előadásokat, és nem állunk meg, mert szükségét érezzük tevékenységünknek. A közeljövőben Har­gita megye fiatalságát látogatjuk meg Csík­szereda, Gyer­gyó­szent­mik­lós, Szé­kelyudvarhely érintésével. Ol­tean Csongor Hárit-elnök felkérésére az I. Székelyföldi Sza­badegyetemen is felszólalok. Terveink szerint folyó év július havában ellátogatunk Déva városába is, ahol nem csak a magyar fiatalokhoz szólunk, itt tartjuk meg az első román nyelvű előadásunkat is, valamint a Par­ti­umba is elmegyünk.
Szeretnék pár szóban azokhoz az emberekhez szólni, akik teljesen pozitívan állnak a kábítószer-prevencióhoz, hisz szerencsénkre egyre többen vannak, és lassan eljutunk egy egészséges egyensúly megteremtéséhez. Köszönjük támogató szavaikat, bátorító kezdeményezéseiket, segítségüket: egy ideje azt látom, hogy már nem egyedül harcolok a szélmalmok ellen. Sokan támogatják munkásságunkat, tudomásul veszik, elfogadják, hogy van drogprobléma, és tesznek ellene. Az elmúlt hetekben sok ismerősöm gratulált, ismeretlenek biztattak, régi „arcok” lepődtek meg, mindannyiatoknak köszönöm. Ezen hozzászólások, felkeresések, beszélgetések, vélemények erősítenek meg hitemben, hogy az orkánerejű szembeszélben is menni kell tovább, dolgozni, cselekedni, tenni az ifjúságért. Köszönöm Iochom Istvánnak és a Háromszék szerkesztőségének a 2014. június 18-ai riportot, teljes képet adtak az előadásunkról, ezzel a kis írással csak a tisztánlátás végett szolgálok, hogy mindenki átlássa szándékainkat, céljainkat.
Köszönöm!
Dali Csongor