Még el sem kezdődött igazán a párharc, máris Howardnak volt védnivalója. A folytatásban a belgák játszottak fölényben, de az amerikaiak sem hagyták magukat, így mindkét kapunál adódott lehetőség, ám gól nem esett. A térfélcserét követően azonban megváltozott a játék képe: az európai csapat ostrom alá vette az amerikai kaput, ám Howard csodákat művelt a háló előtt. Mondhatnánk azt is, hogy fogott, mint a tinta... A rengeteg kimaradt belga helyzet ellenére a rendes játékidő hosszabbításában a tengerentúliak eldönthették volna a találkozót: Wondolowski kapott remek labdát Courtois kapuja előtt, de 6 méterről, teljesen szabadon magasan fölé lőtt. Maradt a 0–0, és következett a hosszabbítás. A belgák számára nagyon jól kezdődött a ráadás: a 93. percben a csereként beállt Lukaku szaladt el a jobbszélen, majd középre passzolt, az amerikai védők nem tudtak tisztázni, és a labda De Bruynehez került, aki éles szögből kilőtte a hosszú sarkot (1–0). A találattól még nagyobb lendületet kapott Marc Wilmots együttese, és a 105. percben újra zörgött Howard hálója. Akkor De Bruyne volt az előkészítő és Lukaku a befejező: előbbi pompásan ugratta ki csapattársát, aki a bal rövid sarokba bombázott (2–0). Már mindenki temette Jürgen Klinsmann csapatát, ám az amerikaiak utolsó energiatartalékukat felhasználva offenzívába lendültek. A párharc nagy részében pazarul játszó belgák beszorultak a kapujuk elé, és a 107. percben megszületett a jenkik szépítő gólja: Bradley kiválóan emelt Green elé, ő pedig 9 méterről a kivetődő Courtois mellett a halóba továbbította a labdát (2–1). A hajrában még volt amerikai helyzet, ám az eredmény már nem változott. A mérkőzés teljes egésze alatt jól futballozott mindkét együttes, a változatos játéknak, a sok helyzetnek és a három gólnak köszönhetően a nyolcaddöntők utolsó találkozója volt a világbajnokság eddigi legjobb meccse.                      (t)