Reggel már elindultam az autóval – rajta a zsák búzával – az új szóróhely felé, amikor értesítettek a balesetről. A Zalánpatak felé vezető úton, az erdő szélén kisbuszt látok leállva, tetején nagy parabolaantennával.
Vélhetőleg elakadt, gondoltam, hiszen a sokat tervezett út lejtszöge valószínűtlenül nagy, ekkora súllyal már kell a négykerék-meghajtás. Persze mindjárt eszembe jut Charles brit trónörökös, aki ma jön zalánpataki birtokára. A stáb egyelőre két fiatal fiúból és egy alacsony, csinoska lányból áll. Elmegyek mellettük, barátságosan intek nekik, és döcögök-zakatolok tovább... Összekötöm a két eseményt, noha persze semmi közük egymáshoz, és mert ki akarom ugratni a nyulat a bokorból, a sajtósok ingerküszöbét is tesztelve elhatározom, hogy eladom nekik a „sztorit”.
Elszórom a takarmányt, és visszafelé meg is állok a nagy táskákat és dobozokat őrző magas fiatalember mellett. – Kit várnak? – kérdem, és rögvest megtoldom a válasszal is, nehogy má’ hülyének nézzék a székely góbét... – Az öreg herceget várják, ugye? Figyelem szavaim hatását, fásult unalommal válaszol: Igen... Mintha azt mondaná: és neked mi közöd hozzá, egyáltalán ki vagy? Azonnal indítok, nem hagyok esélyt további fejtörésre: – És meddig hír ez maguknak, fiatalember? – Hát addig, amíg jön, vágja, s megcsillan szemében a bukaresti kópé feljebbvalósága. – Jön az még a jövő hónapban is, lesz, amit futkossanak maguk ezen a kietlen erdei úton – teszem hozzá nem kevés kajánsággal. – És mennyire hír az önöknek, hogy percekkel ezelőtt itt a közelben anyamedvét ütöttek el mindkét bocsával? Tudja ön, hogy nekünk ez a tárgyi valóság többet jelent, többet nyom a latban, mint az említett úriember nyári sétái? Mert az itteni embernek nap mint nap azzal kell együtt élnie, hogy marháját, kukoricáját, életét veszélyezteti a medve. És mert önök ott, Bukarestben úgy intézték, hogy a medvéhez ujjal sem lehet hozzá- nyúlni, illetve, ha adnak felmentést a kilövésére, annak rendjét és módját nem adják tudtunkra. Így hát sajnos természetszeretetünk és jóindulatunk fogytán. Ne nézzenek ezért minket kegyetlen és istentelen embereknek, ezt hozza a helyzet. És ezt a helyzetet valakik teremtették – ha nem egyéb, épp az idelátogató külföldi úriemberek, akik az Európai Uniónak nevezett elit klubjukba csak úgy óhajtották beengedni a balkáni erkölcsöktől megszagosodott román hazát, ha vállalják azt, amit ők maguk soha nem tartottak be: a náluk már kipusztult, emiatt ritka ragadozóknak nevezett fajok szigorú védelmét. Hogy itt ebből is hasznot lehet húzni némelyeknek, az csak természetes, hiszen ön meg én is itt élünk, tudjuk, mitől döglik a légy... De az sincs rendben, ha a természetvédelem nagyobb biznisz, mint a természeti erőforrások ésszerű kiaknázása – mert valahogy így néz ki, ha a természetvédelmi egyesületek költségvetése tízszerese egy vadgazdálkodóénak, miközben az előbbi egy ismertetőtáblával elintézi fontos feladatait, utóbbi tagsága meg saját pénzén eteti azt a vadat, amelyet ráadásul nem is szabad értékesítenie...
Talán igen sokat is tömtem beszélgetőtársam fejébe egy szuszra, mert zavaros tekintettel szabadkozni kezdett, hogy ő csak a képi munkák feladatát látja el. Odahívta kolléganőjét, aki ezek szerint, mint riporter, magasabban áll a ranglétrán. Corina a bemutatkozást követően maga is meghallgatta az előbbiek dióhéjban összefoglalt változatát, majd felcsillanó szemmel, a távolba intve magyarázza, hogy a producer most épp valahol útban van, de majd telefonon megkérdezi, hogy forgathatnak-e azon a helyszínen. Ezek után elkéri telefonszámomat és ígéri, hogy visszahív. Még várom... Közben – a rendőrségi helyszínelés és a környezetvédelmi hivatal jegyzőkönyvezése után – a medve bocsostul a dögkút alján koppan, és ezzel gyakorlatilag mintegy harmincezer euró is, ami a román állam bevételeit és János bácsi vadkárigényét egyaránt maga alá temeti. Mert mi gazdag ország vagyunk, telides-teli bátor emberekkel... Mindenképp bátrabbak vagyunk, mint a tápos nyugatiak, akiknek a felajánlás után sem volt merszük visszatelepíteni a medvét, merthogy a gazdatársadalom ezt nem fogadja el...
BENEDEK BARNA
