Zayzon Ádámot nem kell bemutatni Sepsiszentgyörgyön. Ő Zayzon Ádám. A kellékkészítő mester. Az ezermester. A mindent megoldó, kísérletező kedvű újrahasznosító. Hegyek vándora, fák, füvek ismerője. Anyagok alakítója. Varázsló. Tanácsadó. Barát. Ahogy Kerezsi Nemere nevezte őt Moholy-Nagy egyik írását felidézve a 2010-es kiállításmegnyitón: egész ember.
A mostani tárlat meglepetés azoknak, akik eddig nem tudták, nem látták, hogy Zayzon Ádám autonóm művész is. Képzőművész. Egész emberségéhez ez is szervesen kapcsolódik: nem egy különálló szelete, hanem természetszerűleg adódó lényegi eleme a felfedező, kíváncsi létrehozónak. Éppolyan érvénnyel állíthat ő ki ebben a térben, mint az előzők és az utána következők. És miközben hasonló lényegű, mégis többrétű ő, akár Peer Gynt hagymája.
Joseph Beuysnek van egy kiragadottságában elhíresült mondata: „Minden ember művész”. Valójában, amikor ezt mondja, Beuys kiterjeszti a már amúgy is bizonytalan határokkal küszködő művészetfogalmat a képzőművészeten túlra. Mindenki lehet művész, aki nem alárendeltséggel, hanem alkotói vággyal viszonyul a világ dolgaihoz. A kibővített művészet fogalmával Beuys minden egyes embert arra szólít fel, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, mert szerinte csak ezáltal tapasztalható meg a szabadság. Zayzon Ádám emberi teljességével mutat utat e szabadság felé, az itt látható alkotásokon keresztül is.
Azonban mielőtt elvitatnánk Zayzon Ádámtól, a képzőművésztől azt, hogy ez valami kivételesség lenne, érdemes visszanyúlnunk Novalishoz, a romantikus költőhöz. Ő Beuyshöz hasonlóan állítja, hogy „szinte minden ember művész valamennyire”, ám mégiscsak határt állít művész és nem művész közé. A művészet létrehozásához kell valami plusz, valami több, valami különleges és lényegi. Csak a művész képes életre kelteni „az önmagát alakító élet csíráját, (...) tetszőlegesen, külső behatás nélkül ideákat kiárasztani.”
Ez Zayzon Ádámra testreszabottan igaz, és nagyjából azt jelenti, amit Ádi saját szavaival így fogalmaz meg: „Ők csak a követ látják, a gesztust nem érzik.” De Zayzon Ádi látja és érzi, és képes arra is, hogy megmutassa. A sárga fagyöngy, a japán keserűfű, a hatalmas, indázó tökök, esőben ázó kavicsok szépségük okán talán önmagukban is megtorpanásra késztetik a tovarohanókat, de Zayzon Ádám kell ahhoz, hogy látva láthassunk a felszín mögé. Ő ad keretet ezeknek az anyagoknak, átalakítja, ritmusba rendezi, felruházza őket szellemmel, érzettel, gondolattal. Alakít, alkot. Megtalálja a természetet, kimetszi a lényeget, és látható zenét komponál a darabokból.
A zene sem véletlenül lopakodik a képbe: Ádi bevallottan Kiss Bélától kapta a látást, mint ahogyan a dzsesszt is. De a képlet ennél sokkal bonyolultabb, az összetevők szerteágazóak: kincseket rejtő bodoki iskolapad, karikatúrák, csombordi szőlész-borász technikum, rajztanár felmenő, egy mély nyomot hagyó Bencsik János-kiállítás a színház előcsarnokában, művészeti népiskolai képzések és barátságok, kirakatrendezői múlt és versenyek – mind-mind hoznak egy ízt, egy irányt, egy elköteleződést. És szépen belesimulnak az egészbe.
Moholy-Nagy László álma, hogy a szelet embertől, aki bár szakember, de nincsenek eredeti élményei, és „nem mer többé saját magának szeme se lenni”, eljussunk az egész emberig, aki minden esetben a saját középpontját képes tágítani, ez esetben kifogástalanul megvalósul. Ádi nemcsak hogy mer saját maga szeme lenni, de a látás és meglátás kivételes momentumait ajándékozza a nézőnek.
BARTHA ZONGA
A tárlat megtekinthető július 14-ig a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban.
