A film biztos sikerre számíthatott attól a perctől, hogy megvolt a téma és a riportalanyok. Paraszti környezetben élő öregek, akik egy leélt élet tapasztalataira támaszkodva beszélnek ízes tájnyelven, na miről is? Hát szerelemről, szexről, pajzánkodásról. Két, a fejünkben egymástól oly távoli fiókban tartott dolog párosítása ez (melyek közül a másodikkal amúgy is mindent el lehet adni), hogy előre biztosítottnak tűnik a siker. Ezt biztos, mindenki meg akarja majd nézni. Előreláthatólag elrévedezik majd a néző, újra rájön, hogyan is kéne igazán élni, és uccu!, vissza a természethez, abba a megnyugtató tudatba ringatja magát, hogy nyolcvan fölött is van élet, elmereng az élet értelmén, és letörül pár könnycseppet.
Éppen az előre látható népszerűség miatt az­tán minden kritikus (és/vagy) elme eleve kajánul nézte a filmet, kivesézhető hibákra vadászva. Mondván, hogy hiányzik belőle a néprajzi/antropo-/szociológiai szakmaiság. Hogy ez persze szórakoztató, de hát mindenki szívesen hallgatja például a (déd)nagyszüleit is. Hogy nem kerekedik ki egy történet sem. Hogy vontatott a sok tájbevágás miatt. Hogy az előzetes megadott már mindent, amit a film adhatott. Hogy beállítottnak tűnnek bizonyos jelenetek. Hogy vajon a szereplők fel voltak-e készülve arra, hogy ekkora nyilvánosság elé tárulnak majd intim vallomásaik. Hogy egyes jelenetek kilógnak a kompozícióból. És volt, aki egyszerűen nem hagyhatta büntetlenül, hogy meghatódott. Volt, aki pörgős aforizmabombázást várt, volt, aki romantikus vígjátékot, volt, aki a székelyföldi táj és ember autentikus bemutatását, következtetések levonását stb. Ehelyett egy lassú folyású és nem szemet szúró koncepciójú filmet láthatunk, ami valóban sokkal kevésbé fergeteges, mint amire az előzetes alapján számítottunk. De ahelyett, hogy ezen gyorsan felháborodnánk, inkább nézzük meg, mit ad a film így, ahogy van. Nem a film hibája, ha a néző másra számított.
Szinte mindazt, amit a film ellen felhoztak, én pont az erősségének találom. Dr. Balázs Lajos tanulmányával ellentétben ez a film nem kutatómunka eredménye, és inkább a dolog poézisét célozza meg. Az, ahogyan ezek az öregek beszélnek, valóban önmagában szép, és ez nem a rendező érdeme. De az igenis a rendező érdeme, hogy a megmutatás és nem a szájbarágás mellett döntött. Mert több csapdát is rejteget a téma, amibe egy kevésbé körültekintő rendező beleeshetett volna. Például túlzottan kiélezi a filmet a múlt és jelen szembeállítására. Vagy a férfi és női nézőpont ütköztetésére. Hogy idealizál. Vagy ellenkezőleg: banalizál. Vagy túl sziruposan sulykolja belénk, hogy az élet szép. A film persze nyomokban tartalmazza mindezt, de csak annyit belőle, amennyi kinyitja ezeket a (csapó)ajtókat.
A történetek valóban nem lekerekítettek, de mért is várjuk el ezt? Mert más filmek arra nevelnek? Mert tudnunk kell, hogy mi lett a vége? Vagy mi volt az előzménye? Mert akkor értjük meg igazán? (De hogy jöttek össze? Na, ennek aztán milyen férje/felesége lehetett! Stb.) Nyilván szándékosan nem erről szól a film, nem elégíti ki a néző pletykaéhségét. Nem a sorstörténeteken van a hangsúly elsősorban, hanem a világlátáson és gondolkodásmódon.
A sok hosszú tájbevágás elsőre tényleg fölöslegesnek tűnhet. Főleg azoknak, akik számára ez a miliő ismerős, és nem kell ecsetelni. Sós Ágnes magyarországi, és valószínűleg így vélte a legjobban közvetíteni azt a benyomást, amit a szereplők életmódja tett rá. Igaz, hogy a film lassú (de ami nem vontatottat jelent), ez talán távol áll a néző életritmusától, de annál közelebb a szereplőkéhez. Az évszakok összevissza kavarása, a pityókaültetésnek a szénacsinálással való összemosása, a téli képek bevágása azt a hatást kelti, mintha telne is az idő, meg nem is, a táj állandó, a vonatok mennek, az emberek élik a mindennapjaikat, és csak néha látszik, hogy feszélyezné őket a kamera.
Egy-két jelenet (nem több) tényleg megrendezettnek látszik: nem hiszem, hogy a domokosi asszonyok mínusz húsz fokban szánozni járnának, vagy egy egyszerű szalonnasütés kedvéért kimásznának a domboldalba. A vágásban zavarónak találtam, hogy Feri bácsi benéz egy kertbe és egy magyarországi néni néz vissza rá, egyszerűen fölösleges volt ezt a hatást kelteni. A zene is néhol zavaró, a leginkább pedig a cím betűtípusa lógott ki a képből. Ezek azonban apróságok, amik nem tudják komolyan megingatni azt, hogy a Szerelempatak szép és szórakoztató. A székelyekről szóló sztereotípiákat (legalábbis magyar nyelvterületen) ismerik már. A székelykedés egy per definitionem férfiakra kiélezett dolog. A sör nem ital stb., ugyebár. Mert miben székelykedhet egy nő? Pityókásabbra dagasztja a tésztát?Egyformábbra bögyörgeti a töltött káposztát? Fiúbbra szüli a gyermeket? A mindenkori góbé méltó párját megtaláljuk azonban a filmben, aki azt mondja: „Maga menjen haza! Ingemet ne kérjen! Az agyamnak gondot s a pinámnak dógot nem szerzek!” A film végén pedig el lehet gondolkodni, hogy Jula néni kipróbálja-e valaha az Erzsi néni által felvázolt technikát. Vagy hogy miért annyira látványosan boldogabbak (nem folyton és nem egyformán, de tagadhatatlanul) a domokosi riportalanyok a többinél. Fel van dobva a kérdés. Kinek-kinek tehetsége szerint.
ORBÓK ILONA (Székelyföld)

* Dr. Balázs Lajos: Amikor az ember nincs es ezen a világon. Csíkszereda, 2009, Pallas-Akadémia Könyvkiadó. A film a Youtube-on megtekinthető.