A háborúság úgy kezdődött, hogy az osztrákok neszét vették a háromszékiek készülődéseinek. Látva, hogy megadásra szólító leveleikre nem kapnak választ, gyanút fogtak, hogy a székelyek fegyverrel akarnak ellenállni. A nagyszebeni General Com­mandótól hamarosan megjött a parancs: Gedeon tábornok vegye át a Háromszéket bekerítő osztrák csapatok vezérletét, s indítson támadást több irányból. Gedeon a fősereget Szászhermánynál helyezte el, de a jobb szárnyat a Bodzai-hágóig is kiterjesztette, a bal szárnyat pedig Erdővidékre vetette. A bal szárny Árapataknál úgy bekanyarodott, hogy a székely csapatoknak majdnem a hátába került. Ezt a szárnyat a hírhedt gerillavezér, Heydte kapitány vezényelte. Az osztrákok november 29-re tervezték a székelyek megrohanását, de a felkelt nemzetőrsereg s a Háromszé­ken állomásozó Kossuth-huszárok meg a volt nemzetőrkatonák egyesült erővel vonultak fel a szülőföld megvédésére. Erdővidéken helyezkedett el a székely sereg jobb szárnya Sombori huszár ezredes vezényletével, a derékhad a Kökös–Szászhermány vonalon, szemben az osztrák fősereggel. Ezen a szakaszon Dobay gyalogsági ezredes parancsnokolt. A bal szárnyat Nagy Imre ezredesre bízták, aki eleinte ugyancsak Bodzáig vonult fel, de később, a december eleji győzelmek után Hétfaluig tolta előre csapatait.
Gedeont meglepte a háromszékiek felvonulása, s a betörést elhalasztotta november 30-ára. Hogy a Hermány környéki főseregről elterelje a figyelmet, Heydtével támadtatott, aki vakmerően előnyomult Árapatakáig, egészen a falu alá. Ekkor jelent meg Gábor Áron a két vaságyúval, de nem szólaltatta meg egyiket sem, míg a gyalogosok vissza nem nyomták az ellenséget Hidvégre. Ott Heydte megvetette a lábát, s a csata az Olt hídjánál fejlődött ki.
Gábor Áron szénát rakatott az ágyúkra, azok messziről szekereknek látszottak. Úgy húzatta be a két ágyút, hogy az osztrákok észre sem vették. Egy kis dombhajlásban helyezte el mind a kettőt úgy, hogy a domb s a fűzfabokrok takarták az ellenség elől. Az ágyúk mellől ő sem látta a célpontot, de felkúszott egy magaslatra, jól megfigyelte az osztrák állásokat. Felbecsülte a távolságot, majd útitáskáját kérte Jusztinától. A táskából kivett egy könyvet, annak utolsó tiszta lapján kirajzolta az ívet, amit az ágyúgolyónak kell leírni a levegőben. Körülötte izgatott katonák jöttek-mentek, szakaszokat rendeztek jobbra-balra, nyargalásztak a tisztek, futkostak az összekötő küldöncök, parancsokat osztogattak, készült a gyalogság hadirendbe állni, hogy felkészülten fogadja az osztrákok támadását.
A hídon túl is hasonló mozgolódás látszott, de sem tüzelésre, sem rohamra nem került sor. Nyugtalanító volt a csend, nem tudhatták, mire készül Heydte, ez a minden hájjal megkent császári zsoldos.
Áron a bokrok védelmében hasmánt feküdt a földön, s mintha a műhelyében lett volna, oly nyugalommal számolgatott a papíron. Amikor befejezte a kalkulációt, visszakúszott az ágyúihoz, melyekre Kis János s néhány diáktüzér vigyázott. Keresztülvetette a lábát a mozdonyrúdon, s csavargatni kezdte az irányzót, mely a csövet fel s le mozgatta. Beállította úgy, hogy a cső a domb felett a híd irányába nézett. Megrögzítette a csavart, s kioktatta Kis Jánost, hogy mit kell tennie, ha ő majd int. Azzal visszakúszott előbbi leshelyére, s szemét nem vette le az ellenség mozdulásáról. Nem telt bele egy fertály óra, látni való volt, hogy az osztrákok át akarnak rohanni a hídon. Lovasszakaszokat csoportosítottak a hídfőhöz, mögöttük gyalogosok sorakoztak parancsra készen. Most felharsant az osztrákoknál a kürt, s a lovasok sarkantyúba kapva lovaikat, a híd felé vágtattak. Áron felemelte a karját, Kis János meg az egyik diák égő kanóccal ott állott már az ágyúk mellett.
– Tűz! – kiáltotta Áron, s a két ágyú egyszerre dör­dült el.
Az osztrákok sem füstöt nem láttak, sem torkolattüzet, s mire a dördülést meghallották, két hatfontos golyó belévágódott a lovasokba, éppen abban a pillanatban, mikor azok a hídra akartak léptetni, s a leginkább összeszorultak. Két ló azonnal felfordult, egy lovast elöntött a vér. A többieket oly váratlanul érte az ágyúgolyók zuhanása, hogy megtorpant s felágaskodó lovaikat alig tudták féken tartani. Nagy volt a gabalyodás a híd előtt, mikor közébük csapott újabb két golyó, s leterített még egy lovat gazdástul, s halálra sebzett egy gyalogost.
– Vissza! – ordította Heydte, s a kürtös visszavonulót fújt.
– Donnerwetter! Ezeknek ágyújuk van! – szitkozódott Heydte, s visszaparancsolta katonáit, hogy új taktikát fundáljon ki.
Hanem a rend már felbomlott. Az ágyúszóhoz nem szokott földvári és más barcasági falukból Heydtéhez csatlakozott parasztok között pánik tört ki, fejvesztve menekültek, hiába szitkozódott Heydte, hiába mocskolta őket „büdös civilbagázsnak”. Áron lefutott ágyúi mellé, s a csövet laposabb ívlövésre állítva, a menekülők után küldött még néhány golyót, majd meg elébük lövetett vagy kettőt. Ezzel úgy megzavarta a sorkatonákat is, hogy rendetlen összevisszaságban vonultak vissza Föld­várra.
A megbátorodott székely gyalogság sebes rohammal bevette a hidat, s nyomába szegődött a menekülő ellenségnek. Földvárról is kikergették a sorkatonákat, a szász lakosság pedig fehér zászlókat tűzött ki kőházaira, s a falu megadta magát.
A bal szárny veresége s a vészhír, hogy a magyaroknak ágyúik vannak, arra késztette Gedeont, hogy a fősereget s a jobb szárnyat is visszavonja Brassóba, és Puchnertől Szebenből kérjen erősítést.
A barcasági szász falvak – Prázsmár, Szász­hermány, Szentpéter, Botfalu, Földvár – beszüntették az ellenségeskedést, és semlegességről biztosították Háromszék népét.
Hanem a gerillavezér, Heydte csak nem nyugodott, két hét múlva, december 13-án Felsőrákosnál újból összevonta csapatait, és készült betörni Erdővidékre.
A háromszéki véderők főparancsnokságát ekkor Sombori ezredes vette át, s ő Gál Sándor őrnagyot küldte Felsőrákos védelmére. Gál Sándort még ekkor kevesen ismerték Háromszéken, s még kevesebben sejtették, hogy ez a fiatal katonatiszt lesz később az önvédelmi harc lánglelkű vezére. Nem volt háromszéki, Csíkszentgyörgyön született, s a kézdivásárhelyi katonai iskolában, később meg Olmützben nevelkedett. A csíki 1. székely gyalogezredhez kerülve, kadéttársával, Horváth Ignáccal magyar önmívelő kört és olvasótársaságot szervezett, mint egykor Bessenyei a testőrségnél, Bécsben. Az osztrák katonai főhatóságnak fülébe jutott az ifjak szervezkedése, elfogták őket. Csak kétesztendei vizsgálati fogság után szabadultak. Gál Sándor fényes tehetsége ellenére, a gyanú miatt hadnagyságnál feljebb nem tudott emelkedni.
Kilépett a hadseregből, s hazament gazdálkodni. A márciusi forradalom azonban őt is kimozdította falujából, jelentkezett Kossuthnál, aki századosi rangra emelte, s megbízta a honvédség szervezésével. Gál Sándor kidolgozta a nemzeti őrsereg oktatási szabályzatát.
Május óta tartózkodott Háromszéken, ahová a kormány küldte toborzásra. Kovásznán, Szentka­tol­nán, Alsócsernátonban s Csíkban meg Gyergyóban tartott népgyűléseket hol Klapka Györggyel, hol Berzenczey Lászlóval, hol egyedül. Augusztusban ugyancsak mint a kormány megbízottja járta a székeket s szervezte a Kossuth-huszárokat. Az önvédelmi harcba már őrnagyként kapcsolódott be.
Most, hogy Kossuth huszárjai élén elindult Rákos felé, csak egy kérése volt Sombori ezredeshez, hogy Gábor Áront adja mellé.
A hidvégi csata után Gábor Áron nem ült tétlenül. Kis János műhelyében a közadakozásból gyűjtött rézből két ágyút öntött. Gál Sándor hívására már négy ágyúval indult Rákos alá. A háromszéki véderő így egy egész üteggel indulhatott a csatába.
December 12-ről 13-ra virradó éjjel felvonultak Felsőrákos környékére, s virradatkor lőállásba helyezték az üteget, de a köd miatt nem tudtak jól tájékozódni. A megfigyelők jelentették, hogy Heydte a faluban táborozik. Tizenegy óra felé felszállt a köd, s Gábor Áron a négy ágyúval megnyitotta a tüzet. Ügyelt, hogy a házakban kárt ne tegyen, jól irányzott lövéseivel egy-egy golyót küldött azokra az udvarokra, amelyeken a legtöbb katona mozgolódott. Negyedórai ágyúzás után Gál Sándor három részre osztva huszárjait, három különböző irányból akart támadni.
A megbeszélt jelre, amikor az üteg a huszadik sortüzet adta le, a három osztag egyszerre rohanta meg a falut. Fergeteges hajrázással, mint a szélvész csaptak le a huszárok az ágyúzástól amúgy is alaposan megijesztett, csomagoló, szedelőzködő osztrákokra. Fél óra nem telt bele, Heydte hadcsapatát úgy szétszórták, hogy katonái a kerteken s az erdő alján menekültek Alsórákos felé. Három mázsa lőpor került a székely véderő kezébe, mely felől Gál Sándor úgy rendelkezett, hogy az a tüzérség tartalékát képezze. Heydte kocsija is a háromszékiek zsákmánya lett, azt Gál Sándor parancsnok felajánlotta Gál Dani képviselőnek, aki megvásárolta, de kikötötte, hogy a pénzt osszák ki a legénység között. Hadi szekerek, fegyverek is szép számban estek zsákmányul. Több száz, Erdővidéken sarcolt vágómarhát tereltek magukkal az osztrákok, az egész csorda most itt maradt; másnap az állatokat visszaadták tulajdonosaiknak.
A felsőrákosi győzelem híre hamar szétfutott a székekben, de a szász falvakban is. A szászok gondolkodóba estek. Ennek fele sem tréfa, mondogatták a falusi tanácsokban, s két nap múlva Prázsmáron nagygyűlést tartottak, ahol újból kinyilatkoztatták semlegességüket.
(folytatjuk)