Mihály bácsit nemcsak előrehaladott kora, nyolcvannégy esztendeje miatt tisztelik, hanem jó hely­történeti ismeretei miatt is felnéznek rá, a református egyházköz­ség gondnoka is volt. Mária néni tizenhét évesen a háromszéki Dálnokról került Jódra 1953-ban, most hetvennyolcadik évében jár. Az egykori  helybeli színjátszócsoport tagjaiként színpadon ismerkedtek meg, túl vannak már aranylakodalmukon, ötvenhét éve házasok, lányuk családjával Marosvásár­helyen él.
Trucza Mihály tősgyökeres jódi, 1929.  október 6-án született, édesanyja, nagymamája is itt látta meg a napvilágot. Dol­gozott erdei és gyári munkásként, volt vasúti forgalmista, majd erdei autós szállítási főnökként ment nyugdíjba. Jódon a fakitermeléshez 12 kilométeres kisvasutat használtak, az már 1962-ben megszűnt, de a keskeny nyomtávú vasúti hálózat a környéken mintegy 80 kilométernyi volt, Ratos­nyán 1992-ben számolták fel – jegyzi meg Mihály bácsi. Trucza Mária annak idején sírva maradt Jódon, óvónőnek tanult, szakmáját nyolc évig gyakorolta (akkoriban 30–35 jódi magyar gyermekkel foglalkozott), egy évtizedig házi­asszonykodott, majd a helybeli ládagyárban dolgozott.
Mihály bácsi azt mondja, magyar időben, 1940–1944 között a diákok nyolcadik osztályos korukig tanulhattak Jódon, akkor a református templom fogadta be az iskolát, s hoz­závetőleg nyolc­van tanuló járt oda. De a későbbi évtizedekből is jócskán maradtak kulturális életre utaló emlékei, színjátszó csoportjuk számos darabot mutatott be, a Tavaszi végzet című előadásban harmincnégy helybeli szereplő játszott, de előadták Tamási Áron Énekes madarát is. Tánccsoport is ropta, a falu szakszervezeti könyvtárral rendelkezett, ami aztán a nyolcvanas évek végén megsemmisült. Megszűnt az az élet, az a pezsgés, ami volt, átvették a „nyugati típusú életformát”, az emberek alig találkoznak egymással – összegez. Nap­jaink­ban a tiszteletes asszony szervez bálokat, közös énekléseket, tanít színdarabokat fiataloknak, egyetemistáknak – teszi hozzá. Nagy baj, hogy megszűntek a munkahelyek, milyen jó lenne a környéken egy magyar gyár, de nincs semmi – búslakodik Mária néni.
Bár a lakosság mintegy hetven százaléka itt még magyar, „apadóban” lévő közösség a jódi, nincs szaporulat, megszűnt a magyar elemi iskola, de a baj ezután következik, mert bezárják a magyar óvodát is, mindezek mellett elég gyakori a vegyes házasság, s az anyákon múlik, milyen érzelműek lesznek a gyermekek – mondja az idős férfi, felesége pedig hozzáfűzi: sajnos nagyon fogyunk, szomorú, de harminc-negyven év múlva itt már nem lesznek magyarok, kihalnak. Pedig „milyen magyar élet volt itt” az ötvenes, hatvanas években – sóhajtja az asszony, miközben a férje azt vallja, „benne volt a véremben a közösségi élet”. Számukra már az is fájdalmas volt, amikor egy korábbi népszámláláson két hiányzó magyaron múlott, hogy községi szinten Ratosnyán a magyarság aránya nem érte el a húsz százalékot. Mutatják a Székely Nemzeti Tanács által kiadott, Székelyföld elképzelt határvonalát tartalmazó térképet, s Mária néni keserűséggel állapítja meg, „nem esünk bele, nem örülünk ennek”, nemcsak Jód és környéke, hanem olyan színmagyar falvak is vonalon kívül maradtak, mint Disznajó, igaz, Mihály bácsi tudomása szerint ez a térség már nem tartozik Székelyföldhöz.
Otthonos házukban 1968 óta élnek, szobájukban irodalmi könyvek sorakoznak, a falakon pedig Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész plakettjei díszelegnek. Állandóan hallszik náluk a patakcsobogás, télen a Jód vize befagy, ilyenkor Mihály bácsi szerint „olyan csend van, hogy belé lehet fogódzkodni”. Amikor éppen nem dolgoznak a kertben vagy a ház körül, feleségével beszélgetnek, olvassák a Népújságot, nagyon szeretik, s úgy tudják, a marosvásárhelyi napilap a faluban mind­össze három-négy házba jár. Mihály bácsi az udvaron megöleli Mária nénit, s miután elkészül a családi fotó, visszamennek a konyhába, s jókedvűen, békességben römiznek tovább.

A temető szomszédságában
A jódi temetőben Molnár Klára férje sírját rendezgeti, aztán hazafelé indul. Hetvenhat esztendős, utódnyugdíjas, aki közeli háza udvarán kis kertjét műveli, s mint meséli, maga is betegséggel küzd: hasnyálmirigy-daganata már akkora, mint egy tojás, korábban diónyi volt, műteni nem lehet, s nem tudja, mennyit élhet még, egy évet vagy csak egy felet. Ennek ellenére derűsnek mutatkozik, noha bevallja, olykor egészségi állapota miatt órákig sír. Lánya Sepsiszentgyörgyön él, éppen telefonon hívja, míg a temetőben tartózkodik.
Klári néni elmondja, minden második jódi házból kihaltak már, s bizony, nagyon bántja őt, hogy ennyire fogy a magyarság. „Sok a vegyes házasság, megszüntették az iskolát, most az óvoda következik, mi lesz itt a magyar néppel?” Itt nincs más, csak az egyház, nagyon szeretik a református tiszteletest – magyarázza. Elhunyt férje kapcsán megjegyzi, keserű kenyeret eszik már huszonhárom éve, de „nem tudjuk elkerülni azt, ami ránk van mérve”. Családi sírjukon a férje neve mellé az övét is felírták, a sírkőre pedig ráhelyezték kettejük közös, fiatalkori fényképét, így a betegségével küzdő asszony saját arcával is szembenéz, amikor virágot helyez a sírra.
A temetővel szemben él Domokos József kisebbik fiával és annak családjával. Az idős, jódi születésű férfi 2012. decemberben veszítette el feleségét nehéz műtét után. Csendes szomorúsággal részletezi a történteket, s felidézi, mielőtt az asszony kórházba került volna, egyszer az ősszel megemlítette neki, „gyertyafüstös az ujjam, meghalok”, ez egy népi hiedelem, úgy látszik, nála bevált. Ötvenhárom évig jól voltak, s ha kinéz az ablakon vagy az udvarról, közelről látja az asszony sírját, amelyet naponta két-három alkalommal is felkeres. Megjegyzi még, március tizenötödikét a templomban ünneplik, hiányzik, hogy erre máshol nincs lehetőség. De a gondok nem húzzák le teljesen. Meséli, református hívőként egész életében rendszeresen járt templomba, a kommunizmus idején sokáig az egyházköz­ség gondnoka volt, ragaszkodott hitéhez. Ezt a faipari vállalat párttitkára annak idején nehezen nyelte le, fenyegette, többször próbálta lebeszélni, hagyjon fel szolgálatával. Nem engedett neki, egyszer aztán, amikor gondnoki ténykedése miatt háborgatta, egy gyűlésen visszavágott, és azt mondta neki: őt, noha a párttitkár elvtárs társadalomra nézve károsnak tartja református elkötelezettségét, soha senki nem látta az út melletti árokban részegen feküdni, mint ahogy ez a párttitkár elvtárssal rendszeresen megtörtént, mi több, a fehérnépek fenekét sem csípkedte, miként ezt a párttitkár elvtárs szintén gyakran megengedte magának... Maga is mosolyog a történtek felidézésén, örül – mint a jódi idős emberek szinte mindenike –, hogy életéről mesélhet.

Élet az erdő alatt
Kántor Levente életerős fiatalember, családjával a település Jód-völgyi, felső, festői szépségű részében él, egy udvaron lakik özvegy édesapjával, házaikat egymás mellé építették. A harminckilenc esztendős férfi azt mondja, ha eddig nem költözött el Jódról, már ezután sem teszi, nemcsak két kicsi gyermeke s felesége miatt, hanem mert igen sokat dolgozott már otthonukon s annak környékén. Egy erdei forrásból vezette be házába a vizet, mintegy száz méternyi sáncot ásott, házukat folyamatosan alakítja, szépíti, most éppen bővíteni szeretne a konyha mellett, erre hitelt vett fel a bankból.
Nem panaszkodik, a ratosnyai állami erdészetnél dolgozik, erdei utak karbantartásával foglalkozik. Több munkával próbálkozott, volt már csendőr Marosvásárhelyen, s bár szép elképzelésekkel vágott neki a katonaéletnek, érdekelte s televíziós élményeiből azt gondolta, „szép és könnyű”, az a valóságban mást jelentett, nem tudta elfogadni, hogy délutánonként bármikor behívhatják, s csak nehezen tudott szabadulni az egyenruhától. Aztán sofőrködött egy építkezési cégnél, s mostani erdei munkáját, miként magát az erdőt is, szereti. Látja, ma már nem ritka, hogy csak vágják a fákat, s helyettük nem ültetnek újakat, ez baj, rá­adásul a fenyőcsemetének évekig gondját kell viselni, „az pont olyan, mint a gyermek, húsz év után áll meg saját lábán”.
Felesége, Georgeta román anyanyelvű, tíz éve házasok, nagyobbik fia, Cătălin András másodikos, a kisebbik, Márk tizenegy hónapos. Mindkettőjüket reformátusnak keresztelték, s konyhájuk falán láthatóan elfér egymás mellett a református és az ortodox falinaptár. A nagyobbik fiú egy nappal korábban leesett az iskola melletti hintáról, eltörött a sípcsontja. Nehéz éjszakájuk volt, Levente előbb autójával a régeni kórházba vitte, onnan pedig Marosvásár­helyre irányították az ortopédiára. A fiú begipszelt lábbal fekszik az ágyban, nehezen viseli fájdalmait, szülei szinte folyamatosan telefonálnak, egymással románul beszélnek. Mintegy tucatnyi, magukhoz hasonló ifjabb jódi családról tudnak, akik kis gyermeket nevelnek.
Kántor Levente azt mondja szórakozási lehetőségeikről, a fiatalok egy ratosnyai fedett uszodába mehetnek gyermekeikkel, a fedett uszodában a kicsik lubickolhatnak, úszhatnak a meleg vízben, a kinti focipályán pedig rúghatják a labdát, szeretnének is egy falusi focicsapatot elindítani. Vágyai egyszerűek, azt szeretné, maradjon meg munkahelye s gyermekeiket tudják becsülettel felnevelni.

Az óvoda végnapjai
Péntek délelőtt a jódi óvodában csupán három kisgyermek huncutkodik, s mielőtt hazamennének, még megesznek az udvaron egy-egy gyermeknapra ajándékozott fagylaltot. A vegyes, azaz több korosztályú, de magyar nyelvű csoportba tizenegy gyermek jár, köztük román anyanyelvűek is. A nagy többség vegyes családból származik, mind­összesen egy gyermeknek magyar az édesanyja s az édesapja egyaránt. Domokos Ildikó óvónő vázolja, ez az utolsó jódi tanév (2013 őszétől bezárt az óvoda – szerk.), már csak hat gyermek maradt, s annyi nem elég egy önálló csoporthoz, ezért Ratosnyán indítanak egy szintén magyar nyelvű csoportot. Tizenhét éve dolgozik itt pedagógusként, amikor idekerült, még harminchat gyermek volt a jódi csoportban.
A templom s az iskola közül Jódon már csak az előbbi maradt, a falu s egyben a környék utolsó magyar intézménye az egyház. A többség, mintegy kétszáz lélek református, félszázan katolikusok.
Jódon a református templom melletti parokiális központban gyermekek és felnőttek, fiatalok és idősek számára szervez közösségi programokat Nagy Ferenc református szórványlelkész és felesége, Nagy Edit kántor. A környék több településén szolgáló tiszteletes szerint a jódi helyzet is hasonló más szórványbeli állapotokhoz, azaz esketni, keresztelni alig kell, s az ritka, hogy egy-egy ifjú párból feleség és férj egyaránt magyar anyanyelvű legyen, az elmúlt négy-öt évben erre nem is volt példa.
A református templom szomszédságában, a patak bal oldalán lévő kis katolikus templomban kéthetente tart szentmisét Márton István gödemesterházi római katolikus plébános.
A két, egymás szomszédságában lévő templomot csupán a Jód pataka választja el, mely rendületlenül csobog, mintha völgyé­ben minden a legnagyobb rendben lenne.