A hadizsákmány között egy láda iratot is találtak. Gál Sándor átvizsgálta a kötegeket s megállapította, hogy az iratok java része Gedeon tábornok Heydtéhez írt leveleit és parancsait tartalmazza. Ezekből a katonai iratokból tudta meg, hogy az osztrákoknak miért olyan sürgős Háromszék bevétele.
Gedeon attól félt, hogy két tűz közé kerül. Leveleiben aggodalmát fejezte ki Bem közeledése miatt. Bem már Csucsánál van, átlépi a Királyhágót, s nyugatról támad. A háromszékiek keletről támadhatnak. Meg kell akadályozni, hogy a székelyek tudomást szerezzenek Bem előnyomulásáról, s időt kell nyerni, míg a császár behívja segítségül az orosz cár csapatait.
Heydte tábori levelezését Dobay is átnézte, s a Honvédelmi Bizottmány is tudomást szerzett róla. Az önvédelmi harc lelkes híveit határtalan öröm fogta el Bem közeledtének hírére. Bár messze van a Királyhágó Háromszéktől, szíveikbe mégis reménység, boldog várakozás költözött. A kétkedőket nem a Bemről szerzett értesülés foglalkoztatta, hanem az orosz beavatkozás lehetősége. Erre senki sem gondolt, ekkor még Bem és Kossuth előtt is ismeretlen volt az osztrákok szándéka. Horváth Albert, Berde Mózsa, Dobay, Sombori s még néhányan a bizottmányból aggodalmasan tárgyalták a hírt. A hidvégi s a felsőrákosi győzelmek már a kétkedőket is meggyőzték arról, hogy az önvédelmi harc nem lesz hiábavaló, a háromszéki tábor meggyőzi az osztrákokat. Az orosz hadsereg behívása azonban megdermesztette őket. A jól felszerelt, pihent „északi kolosszussal” egy maroknyi felkelő sereg nem veheti fel a harcot. Aggodalmukat növelte az is, hogy egy hét múlva Heydte összeszedte szétszórt csapatait, újból támadt Hidvégnél, s bár Gál Sándor százötven főnyi csapatával az Olt jegén túlra kergette a támadókat, másnap újra támadott, s elfoglalta Erdővidéket Hidvégig.
A minden hájjal megkent Heydte ravaszul választotta meg a csata napját. December 24-én a székely tábor katonái tömegesen kéreztek haza parancsnokaiktól, hogy karácsony estéjét családi körben töltsék. Berde Mózes kétségbeesve szerzett tudomást a katonák hazabocsátásáról, Gál Sándor megpróbálta megakadályozni az eltávozásokat, de a főbb tisztek a legénység hangulatának megnyerésére hivatkozva nem vonták vissza az engedélyeket. Heydte kémei jelentették a székely tábor fegyelmének lazulását, s ő éppen akkor támadt, mikor Gál Sándor alig tudta harci készültségbe állítani megfogyatkozott csapatait. A székely tábor a második hidvégi csatát elvesztette, s ezzel együtt el Erdővidéket is. Gál Dani, Bíró Sándor árulásra gyanakodott, de senki semmilyen bizonyítékot sem tudott felhozni.
A gyanú, mint a marólúg, kikezdte néhány főbb tiszt nevét, s rágta Bem érkezéséig, aki Nagy Imre alezredest, Pócsa őrnagyot s később Beczman csíki alezredest ki is tiltotta a Székelyföldről.
A Honvédelmi Bizottmány sürgősen összeült. Nem hirdettek népgyűlést, maguk között tárgyalták a tennivalókat. Karácsonytól óesztendő estéjéig folyt a vita a székházban, míg végül az ingadozók, az egyezkedők pártja kerekedett felül, s újév napján, 1849. január elsején Béldi Gergely vezetéséve küldöttség utazott Földvárra Heydtéhez, hogy megkezdjék a fegyverszüneti tárgyalásokat.
Gál Sándor sorra járta tiszttársait, hogy megakadályozzák a fegyverletételt, de a bizottmányban a kétkedők voltak többségben, szavát nem hallgatták meg. Tiszttársaival, Horváth Ignáccal, Sárosi Ferenccel elhatározták, hogy a fegyvereket elrejtik, a katonákat hazaküldik, de az osztrákoknak ki nem szolgáltatnak semmit.
Gábor Áron is úgy járt-kelt ezekben a napokban, mintha eszét vették volna. Mit törődött ő azzal, hogy Gál Sándor felterjesztésére s Berde javaslatára a bizottmány tüzérfőhadnagyi rangra emelte, ideiglenesen, míg Bem aláírásával is megerősítheti a kinevezést. Nem szabatott magának tiszti uniformist, nem viselt csákót, nem szerzett csillagokat a gallérjára, járt továbbra is megszokott daróczekéjében, s a dühtől elfeketült arccal nézett a székház felé.
Január 2-án Árapatakán a tárgyaló felek ratifikálták a pontokat, melyek között nem egy igen megalázó volt a háromszékiek részére. Az osztrákok követelték az ágyúk és fegyverek kiadását s azt, hogy az egész bizottmány és a volt határőrkatonák jelenjenek meg Brassóban hűségeskü letételére. Január tizedikére volt kitűzve az eskütétel ceremóniája, de Gál Dani közbelépett.
Gyújtó szónoklatával úgy elriasztotta a határőröket, hogy senki sem jelent meg a gyülekezőhelyen, Horváth Albert s a két ezredes ment be csupán Brassóba, hogy a december másodikán trónra lépett, alig tizennyolc éves I. Ferenc József császárra felesküdjék.
Gábor Áron izzó haragjában szét akarta lőni ágyúival a székházat a bizottmánnyal együtt. Jusztina meg Kis János alig tudták meggyőzni, hogy ne tegye.
– Inkább rejtsük el az ágyúkat – tanácsolta Kis János.
Leszerelték a csöveket a kerekekről, s elrejtették megbízható embereknél Szentgyörgyön, Szemerján, Uzonban, Gidófalván.
Megindult a hóesés; szomorú, fehér csend borult Háromszékre.
Olyan volt a mező, mintha szemfödél borult volna rá. Fehér gyászba öltözött Háromszék, mióta a felkelők letették a fegyvert. Havazott szakadatlanul. Nem volt hideg, nem fújt a szél, csak a nagy fehér pelyhek hulltak megállás nélkül. Reggelre egybeolvadt a mező az országúttal, eltűntek az árkok, a gödrök, sehol egy nyom; a sűrű hóhullásban száz lépésre sem lehetett látni.
Gábor Áron ott üldögélt Kis János műhelyében az ablak mellett, s nézett ki a havas udvarra. Az elmúlt hetek tépelődései mély ráncokat hagytak a szeme alatt. Hány éjszakát töltött el ébren az öntőformák mellett, hányszor lesték Kis Jánossal az olvasztókamra tartalmát, hányszor merítették az öntőkanalat a tűzpiros folyadékba, míg sikerült az első két vaságyú mellé még négy háromfontos bronzágyút önteni... De sikerült! Kis János Olt utcai öntőműhelye négy ágyúval erősítette a felkelők seregét. Hogy jöttek az adományok, a templomok tornyából leszerelt kisharangok, rézüstök, mozsarak, hogy hozták a háziasszonyok utolsó rézedényüket, hogy Gábor Áron ágyút öntsön belőlük. S ezt a lelkesedést, ezt a soha nem látott tenni akarást fojtották el az urak az árapataki egyezménnyel!… Pacifikáció!... Fegyverszünet!... Heydtével, ezzel a szószegő zsoldossal.
– Önmagunk vetettünk béklyót kezünkre-lábunkra! – szólt hangosan Áron.
Kis János ott tett-vett a munkapad mellett, egy kis alkatrészt reszelt nagy figyelemmel. A műhelyben hideg volt, gyenge tűz égett a katlanban. Bőröskabátban voltak mind a ketten, a kucsmát is fejükön hagyták, Kis János még kötényt sem kötött maga elé, csak úgy időtöltésből babrált a szerszámjaival, hogy elterelje gondolatait. Most, hogy Áron megtörte a csendet, letette a reszelőt, s közelebb lépett barátjához.
– Ha ma rajtunk ütne Heydte, márpedig bizonyos, hogy előbb-utóbb megteszi, egy szakasz katonát sem tudnánk összeszedni.
– Szerencsére még vannak előrelátó emberek – válaszolt Áron –, mint Horváth Ignác is, aki jól ismeri Heydtét. Nem oszlatta fel a csapatát, hanem Kézdivásárhely környékén beszállásolta ismerős házakhoz.
Újból a hallgatás lett úrrá a műhelyben. Hosszú percek teltek el, míg Gábor Áron újból megszólalt, mintha nem is Kis Jánosnak, hanem magának mondaná:
– Csak azt a szégyenletes békeegyezményt tudnám feledni... Még most is ég az orcám a szégyentől, ha eszembe jut az árapataki alkudozás… A többség akarata ellenére az urak fegyverszünetet kötnek az elnyomóval!… Hajlandók kiadni a fegyvereket, az ágyúkat. A mi ágyúinkat!… Hűségesküt akartak letétetni velünk a brassói osztrák parancsnok előtt!… Hogy hordozhat a föld ennyi rongy embert a hátán?!
Kis János nem felelt, mit is felelhetett volna? Megértette a Gábor Áron keserűségét. Neki is az fájt, ami Áronnak, a megalkuvás, a harc feladása, a gyáva alkudozás. Pedig milyen szépen indult minden.
– Csak már hírt kaphatnánk Bemről! – sóhajtott Gábor Áron. – Merre jár felmentő seregeivel, közeledik-e hozzánk?
– Úgy el vagyunk zárva itt Háromszéken a külvilágtól, mintha egy katlanban élnénk. Azt sem tudjuk, barát vagy ellenség áll a katlan oldalánál.
– Ez most a legnagyobb kérdés: jön-e Bem? Számíthat-e Háromszék külső segítségre, s ha igen, össze tudjuk-e szedni a szétszéledt embereket?... Hiszem, hogy igen… Minden faluban van megbízható emberünk. Megkondítjuk a harangokat, egyik falu átveszi a másiktól a vészhírt, fél nap alatt egész Háromszék fegyverbe áll.
– Csórja Károly, az illyefalvi diák, aki Nagyenyedről jött, már egy hónappal ezelőtt hozta a hírt, hogy Bem közeleg – mondta Kis János elgondolkozva.
– Már rég itt kellene legyen – sóhajtott Áron.
– Bíró Sándort s Medvés Joachimot is milyen hamar szabadon eresztette Dorsner. Mikor neszét vette, hogy a csíki testvérek megmozdításáért mentek Szeredába, tömlecbe vetette őket. Két nap múlva kiengedte mind a kettőt. Tán a két szép szemükért? Nem! Azért, mert ő is hallhatott Bem közeledéséről.
– Hátha most megtudunk valamit. Jusztina minden percben itt lehet. A reggel bent járt Gál Dani is, éppen a színben voltál akkor, ő mondta, hogy mára várják a Horváth Ignác két futárját, Macskási Antalt és Gyárfás Károlyt, akik román köznépi ruhába öltözve hegyi ösvényeken indultak el a külső megyékből hírt hozni.
– Ideje volna már megtudni valamit, mert úgy élünk itt, mintha sötét verembe estünk volna.
A hóesés megállt, a kerítésen, a kapufélfán, a sasokon fehér hósapkák pihentek. Most nyílott a kiskapu, s nagykendőbe bugyolált, csizmás asszony lépett be. Áron felkiáltott:
– Jusztina! Megjött Jusztina!
(folytatjuk)
