Lázár-Prezsmer Endre művelődésszervező, a tábor éltetője immár úgy tekint a ren­dezvényre, mint gyermekére. Bár minden évben más a dzsessztábor, alapszerkezete, mégsem változik, a hallgatók ugyanazokat a tanulási sémákat követik, a végén pedig saját koncerttel állnak a közönség elé. A mintegy félszáz résztvevő egyfajta telítettséget jelent, ennél több „diákot” a tucatnyi hivatásos dzsessz­zenész már nem is tudna oktatni. Egyébként Romániában ez az egyedüli dzsessz­tábor, illetve improvizációs műhely (hasonlókat Magyarországon is szerveznek, ilyen például a szombathelyi Lamantin), így a tanulni vágyók az egész ország területéről érkeznek, de jönnek budapestiek is, idén egy berlini fiatal is vendégeskedett Sepsiszent­györgyön. Két énektanár foglalkozott húsz énekesjelölttel, minden évben utóbbiak csoportja a legnépesebb. A táborba nemcsak zenészek jelentkeznek, hanem olyanok is, akiknek egyszerűen csak valami közük van a zené­hez, „kipróbálják” magukat. Az idén sepsiszentgyörgyi színészek is beneveztek, de munkások is érkeztek, akik autodidakta képzésüket fejlesztették. Az oktató zenészek nagy­jából ugyanazok évente, többnyire Budapestről és Bukarestből érkeznek, „egy folyamatról beszélhetünk”, egyrészt, mert a diákok szeretik őket, másrészt biztosított egyfajta „továbbépítkezés” a visszajáró tanoncokkal. Lázár-Prezsmer Endre úgy véli, más hasonló rendezvényekhez képest az erdélyi, székelyföldi környezet sajátos jelleget kölcsönöz e tábornak, a „helyi specifikum” miatt van, aki a szombathelyi ellenében az ittenit választja. Az esti koncertek helyszínváltoztatása kapcsán megjegyezte, szerinte az új stúdió előnye, hogy ott jobban lehet figyelni a muzsikára, így a zenei élmény is „mélyrehatóbb” lehet.
A résztvevőket hegedülni tanító Kovács Ferenc „csodálatos kezdeményezésnek” tartja a dzsessztábort, a hallgatók „nemhogy évről évre jelentős fejlődésen mennek át, hanem már aznap, az esti koncerten hallatszik, azonnal be tudják építeni azt, amit itt találnak, nagyon frissek”. A személyes taníttatás, amit a tanároktól kapnak, az ő szeretetük, törődésük szerinte fantasztikus, ezért állandóan erősödik a tábor, miközben a tanárok is egyre inkább magukénak vallják. Hogy hová vezethet az innen induló út? Minden a diákokon múlik, itt kapnak egy lökést, ugyanakkor oktatóként úgy érzi, ebben a táborban mindent kipróbálhat a klasszikustól a kortárs zenéig, illetve a dzsesszig, „mert a növendékek úgyis kitalálják, mit szeretnének”, hiszen ő maga sem csupán dzsessz- vagy népzenész, hanem e műfajok állandó ötvözője.
Márkus Tibor egyetemi tanár zongoristaként, zeneszerzőként már nyolcadik éve a tábor szakmai irányítója, művészeti vezetője. Mint fogalmaz, ez a sepsiszentgyörgyi rendezvény nagyon jól működik, annak pedig külön örül, hogy a tábor tanárai lehetőséget kapnak arra, hogy bemutassák az éppen aktuális produkcióikat. „Egyre fiatalodik a szakma – vélekedik –, egyre fiatalabbak érdeklődnek a dzsessz iránt, és ezáltal, hogy egyre fiatalabb korban kezdik el gyakorolni és művelni a műfajt, van idejük, hogy minél hamarabb kiforrjanak.” Szerinte a sepsiszentgyörgyi dzsessztáborban nagyon sok a fiatal és tehetséges művész, ugyanakkor a rendezvény „specialitása” az a helyi adottság, hogy itt főleg népzenei hagyományokra támaszkodnak. Úgy véli, noha kicsit más a nyelvezete, de a népzene nagyon közel áll a dzsesszhez, mert a dzsessz olyan szerencsés műfaj, amely képes a népzenei hatásokat magában foglalni és saját nyelvezetére fordítani, ugyanakkor itt lehetőség nyílik a két műfaj fúziójára. „Nagyon sokszor észreveszem, hogy itt a népzenei gyökerekből táplálkozó fiatalok mennyire szépen elsajátítják a dzsessz nyelvezetét is, de ugyanakkor megtartják a népzenei nyelveztet is, örülni kell ennek, mert újfajta műfajok alakulnak ki.”
A művészeti vezető évente tapasztalja, visszajárnak a régi táborlakók, ennek azért is örül, mert azt igazolja, „nem végzünk rossz munkát, de ugyanakkor mindig felfedezünk új arco­kat is, akik jönnek és isszák a szavainkat”. Per­sze elismeri, szűkös ez az egy hét, hiszen szükség van elméleti órákra, zenekari gyakorlatra, főtárgyórákra, mindenre kevés az idő, ezért mindenki megpróbál elhinteni valamit, „mert itt inkább elhintésről van szó, telepakoljuk útravalóval a gyerekek hátizsákját, amiből aztán otthon jó ideig táplálkozhatnak”. Számos háromszéki koncert, dzsessztábor után Márkus Tibor úgy érzi, amikor ide érkezik, olyan, mintha hazajönne. Előfordul, hogy magyarországi otthonában olykor megpillant pár képet a Duna TV-ben Sepsiszentgyörgyről, és akkor „erő­seb­ben kezd dobogni a szíve”. Évek alatt nagyon sok itteni embert megismertek, megszerettek, így aztán „azzal kezdődik a tábor, hogy az egy éve nem látott barátokkal összeölelkezünk, mintha a második otthonunkban lennénk”.