A hét végén „ünnepelte” 112. születésnapját a világ legöregebb ehető sonkája. A virginiai Smithfieldben lévő Isle Of Wight Megyei Múzeumban őrzött gasztronómiai „csodát” 1902-ben készítette a Gwaltney húsüzem, először pácolták, majd többször füstölték, ám később a húsüzem tárolójában felejtették.
„Mára összezsugorodott. Valószínűleg ehető...” – mondta Henrietta Gwaltney, a húsüzem egykori tulajdonosának unokája a mintegy 60 centiméteres húsdarabról, amely egy jókora öreg bőrre hasonlít. Nagyapja, ifjabb P. D. Gwaltney egyfajta házi kedvencként tekintett a sonkára, és hosszú éveken át marketing-eszközként használta vállalkozása népszerűsítésére, gallérral díszítve és pórázon lógatva mutogatta potenciális vevőinek.
A sonka kiszáradhatott, íze száraz, de nem penészes – hangoztatta Tracey Neikirk, a múzeum kurátora. Az intézmény a nyolcvanas években egy Gwaltney-örököstől kapta a nem mindennapos kiállítási tárgyat. Randy Worobo, a Cornell Egyetem mikrobiológus professzora szerint mikrobiológiai szempontból a szárított ételek meghatározatlan ideig eltarthatók, ha elég vizet vonnak ki belőlük. Az ízét és a textúráját illetően nem biztos, hogy elég jó – idézte a The Wall Street Journal a szakembert.
Az Egyesült Államokban számos üzleti vállalkozás büszke tartósítási hagyományaira. Egy memphisi étterem hirdetése szerint burgereit százéves zsírban készítik, amelyet naponta leszűrnek. A Dyer’s Burgers honlapja szerint a néhai Elmer „Doc” Dyer a húspogácsa-készítés technikáját 1912-ben fejlesztette ki, és a legenda szerint a jó burger titka „a kortalan főzőzsír”. Az étterem még ma is ugyanazt a zsírt használja, de naponta újat ad hozzá – mondta Sandy Robertson tulajdonos az amerikai lapnak. „Éjszakára elzárják a zsírt, sőt, amikor új helyre költözött az étterem, a gasztronómiai ritkaság fegyveres kíséretet kapott” – tette hozzá.
