Már elegem van abból, hogy a kitelepedett, szülőföldjüket megtagadó személyek hazatérésük alkalmából az ittmaradottakat hülyéknek nézve, a demokráciáról tartanak leckét, pl. így: ,,de nálunk, Svédországban..."

Jómagam történetesen a levélíró által említett két iskolában dolgozom: az ,,állomásiban", amelynek Ady Endre-iskola a neve, és a Nicolae Colan Általános Iskolában.

A cikkből az derül ki, hogy Vasvári Anna teljesen tájékozatlan e két iskola ügyében, de hát mit is lehet elvárni egy olyan tanártól, aki hosszú ideje Svédországban idegen gyerekeket oktat-nevel, ahelyett (ha már annyira fáj neki a helyzet), hogy itt maradt volna saját nemzete sarjainak nevelésére, oktatására.

Tájékoztatására elmondom, hogy egyáltalán nincs szó ,,lepattant iskoláról", meg is hívom egy-egy látogatásra, hogy a helyszínen legyen könnyű saját magát megcáfolnia. A nyugati demokráciában illett volna megtanulni, hogy alaptalanul nem sérthetünk meg senkit — ebben az esetben sem a tanulókat, sem a szülőket, sem a pedagógusokat. Az alaptalan megalázást a törvény bünteti. Inspekciós tapasztalataim alapján merem állítani, hogy a két említett iskola aspektusa és infrastruktúrája szempontjából felemelkedik az ön által dicsért iskolák szintjére.

Hibásnak tartottuk és tartjuk most is az egyes iskolák által szervezett ,,tanulógyűjtési" akciókat, ami szelekciót eredményez, és a jó képességű gyerekek beírásához vezet. A többivel mi lesz? Kidobják? És mi lesz a kidobott gyerekekkel, ha minden pedagógus veszi a batyuját, és elmegy Svédországba? Nem! Itt maradunk, vállaljuk a sorsunkat, és többszörös munkával tudunk mi is jó eredményeket felmutatni.

Vasvári Anna beszél a tanulók szelekciójáról a ,,jó" iskolákban (Váradi József és Székely Mikó), én pedig folytatnám a pedagógusok szelekciójával, amiről nem tudhat, hisz ezek a hírek nem jutottak el Svédországba. Mikor országszerte megtörtént az osztályok létszámának csökkentése, ez a folyamat a pedagógusok leépítését is hozta magával. Ekkor a mi iskolánkból két tanítónő került az ön által dicsért Váradi József Általános Iskolába, egy tanárnő pedig a Mikes Kelemen Főgimnáziumba, és ezt a listát folytathatnám. Tehát a dicsért, előkelő iskolákban is olyan pedagógusok tanítanak, mint a ,,meg kell menteni" iskolákban.

A hazai körülmények közepette ön felteszi azt a kérdést: ,,és mit tesz erre a székely?" Az én válaszom pedig az, hogy itthon marad, és — ha igazi pedagógus — felvállalja a ,,kidobott" gyerekek oktatását-nevelését is; semmi esetre sem az a megoldás, hogy nyakába veszi a nagyvilágot. De ha mégis így hozná a sors, mikor szülőföldjére visszatér, ne sértegesse, ne alázza meg itt maradt embertársait. Ennyi műveltséget megtanulhat ,,majmolni a Nyugattól", ha pedig nem, akkor kár volt ott élni több éven keresztül.

Akit meg kell menteni, az az elcsángált pedagógus, és nem azok az iskolák, amelyeket amúgy a helyi közösségek tartanak fenn, ameddig a működésüket szükségesnek tartják. És kaphatnának több megbecsülést és tiszteletet azoktól, akikért dolgoznak.

Végezetül biztosítani szeretném Vasvári Annát, hogy nagyon sok együtt érző pedagógus, diák és szülő áll mögöttem, és jó pár embert képviselek ,,szóvivőként".

Székely Gizella tanárnő, Ady Endre Általános Iskola