Az asszony belépett, lepallta magáról a havat, letette a hárászkendőt egy székre. Áron magához ölelte.
– Merről jöttél, Jusztinám? Az imént jártam ki Szemerjára, Illyefalva felől még nyom sincs az úton…
– Előpataknak jöttem – szólt az asszony mosolyogva –, jó hírt hoztam, Áron! Bem közeleg!
Széket hoztak Jusztinának, és Áron szembe ült vele.
– Beszélj, Jusztina! – kérlelte.
– Bem Marosvásárhely alá érkezett, talán már be is vette. A brassói helyőrséget mozgósították. Mint hallám, Puchner Szeben alá gyűjti erőit, és Gedeont meg Heydtét is odarendelte erősítésül. A szászok kapkodnak fűhöz-fához, attól tartanak, hogy Brassó helyőrség nélkül marad...
– Megfordul a világ! – szólt Áron reménykedve. – Új szelek fújnak. De nem ülhetünk tétlenül, nem várhatjuk, hogy Bem tálcán hozza nekünk a szabadságot. Segítenünk kell neki a magunk erejéből... Másodszor is hadba kell állítani Háromszéket.
– A békeszerződés köti kezeinket – mondta Kis János indulatosan.
– A pokolba az ilyen szerződéssel – ugrott fel Áron, s elkezdett sebesen járni fel és alá a műhelyben. – Tűz-víz üzenetet kell küldenünk Horváth Ignácnak, hogy szedje össze a csapatát... Meg kell keresnünk Sárosi Ferencet, szervezni kell újból a sereget, meg kell nyernünk magunknak az élelmi biztosokat, Mihály Józsefet, Demeter Józsefet... János, eredj, keresd meg Gál Danit!
Kis János szó nélkül indult a székház irányába.
– Megfázhattál, fűttőzz meg – szólt Áron Jusztinához.
– Hullott a hó, nem volt hideg.
– Nehéz volt utat taposni a hóban?
– Nem én tapostam, egy szárazajtai Bersan nevű román ember jött velem.
– Hogy vélekednek a románok?
– Elmondják ők maguk.
– Hát többen vannak?
– A ház előtt verődtek össze, veled akarnak beszélni.
– Velem? Honnan ismernek engem?
– Ismernek. Béhívjam őket?
– Szólj nekik.
Jusztina kiment, s kisvártatva visszajött a román atyafiakkal, akik a háromszéki románok földbarna posztóruháját viselték, bőrös kabátjuk egy arasszal hosszabb volt, mint a székelyeké.
– Adjon isten jó napot! – köszönt egy Opra nevezetű idősebb román, aki Rétyről érkezett. Bersan is előbbre lépett. Hátrébb ketten állottak, egy Nica nevezetű Szentkirályból s egy Prodan nevű Angyalosról, akit a falubeli székelyek Porodánnak szólítottak.
– Jó napot, földiek – fogadta Áron. – Tudnak-e magyarul, mert ha nem, tudok én románul.
– Hogyne tudnánk, domnule, ki nem tud itt Háromszéken?
– Akkor jó, megértjük egymást. Üljenek le kendtek.
– Köszönjük, megállunk – felelték.
– Nagy dologban jöttünk, mester uram – kezdte Bersan. – Mi, erdővidéki románok sokat hányódtunk november óta. Az osztrák urak azt mondták, hogy a magyarok az Isten s a császár ellen vannak, hogy el akarják törölni a nyelvünket, vallásunkat... Azt mondták, hogy a népet a jobbágyságból nem Kossuth úrék szabadították fel, hanem a császár, s már öt évvel ezelőtt, de a magyar urak eltitkolták a törvényt...
– Hogy most Kossuth úrék vissza akarják hozni a robotot – folytatta a másik. – Sokan megbolydultak nálunk ezekre a szavakra.
– Mi tagadás – vette át a szót Opra –, sokan közülünk Heydte mellé álltak, mert az osztrákok mindenfélét ígérgettek. Mikor azután a magyarok kinyomták Heydtét Erdővidékről, rajtunk álltak bosszút, az osztrákok meg faképnél hagytak minket, szépen visszavonultak Földvárra, vagy ha nagyon égett a föld alattuk, Brassóba... Balázs kapitány sok bajt csinált mifelénk…
– Sok bűn terheli az áruló Balázs kapitány lelkét – szólalt meg Áron. – Ő azon volt, hogy gyűlölséget szítson közöttünk… de már csak a másvilágon adhat számot tetteiről...
– Mester uram, mi azért jöttünk, hogy megtudjuk az igazságot, mit akarnak a székelyek, miért fogtak fegyvert a háromszékiek.
– Miért jöttek kendtek éppen énhozzám? Én itt senki és semmi vagyok, egyszerű kézműves, mint ahogy kendtek földművesek.
– Mindenfelé azt beszélik, Gábor Áron a nép vezére itt Háromszéken… Azt mondják, mester uram a székely néppel tart...
– Azt mondják? – kérdezte Áron, hangjában alig érezhető meghatódottsággal.
– Azt.
– Jól mondják, ha azt mondják. Jól tették, hogy idejöttek. Megmondom, mit akarunk: szabadságot. Azt, hogy az osztrákok takarodjanak ki hazánkból, hogy ne kelljen idegen földön katonáskodnunk ezután, hogy a jobbágyoknak adjanak földet is a szabadság mellé, hogy minden ember egyenlő legyen a törvény előtt, az úr is fizessen adót, ne legyen szolga senki…
– Ezt akarjuk mi is! – kiáltott nekitüzesedve a legfiatalabbik.
– Akkor tartsanak velünk!
– Tartanánk is, uram – tekergette a fejét az öreg –, de nem néznek-e ellenségnek minket?
– Nem mondhatok mást, mint amit az agyagfalvi gyűlésen határozatba vettünk…
Áron kigombolta bőrös kabátját, s a belső zsebéből kivett egy összehajtogatott, megviselt újságlevelet, és felolvasta a határozatot.
– Hát az eddig valókért nem állnak-e bosszút? – folytatta az öreg.
– Bem generális decemberi szózatában amnesztiát hirdet a múltra nézve – szólt közbe Jusztina, ki eddig némán hallgatta a férfiakat. Jusztina most Áron mellé lépett.
– Testvérek, tudjátok-e, ki az a Bălcescu?
A két küldött egymásra nézett, aztán mondták, hogy nem tudják, nem is hallották hírét.
– A legnagyobb román hazafi. Ő Munténiából Erdélybe menekült a bojárok haragja elől, mert azt akarta véghezvinni ott, amit Gábor Áron itt. Most Kossuthtal egyezkedik, hogy közösen harcoljanak az osztrákok ellen. Bălcescu írta a gazétába: Minden románnak tudnia kell, hogy a szabadság nem a császár ajándéka, hanem az elnyomott népek közös felkelésének gyümölcse. Ezt ne felejtsétek.
Gábor Áron vette át a szót Jusztinától.
– Testvérek, ha egy úrnak van három zsellére, kiket sanyargat, s közülük az egyik nem tűrhetvén tovább a megaláztatást, fejszét emel urára, a másik kettőnek mi a kötelessége? Társukat segíteni vagy az urat védelmezni?
– Megértettük, mester uram – szólt az öreg, s kezet nyújtott Gábor Áronnak –, amikor szüksége lesz reánk, küldjön üzenetet Jusztina asszonytól.
Gábor Áron kikísérte őket.
– Lehet, hogy hamarosan megszólalnak a háromszéki harangok; akkor elé kell szedni a fegyvereket. Kendtek, ha mozgolódást látnak Földvár felől, küldjenek hírt nekünk.
Már az udvaron voltak, a kiskapu felé tartottak, amikor Opra még egyszer elbúcsúzott Árontól.
– Eljárjuk a testvéreket Hidvégen, Árapatakán, Előpatakán. Elmondjuk a példázatot az úrról s a zselléreiről, mert nagy igazságot mondott kend vele.
– Ha megszólalnak a harangok – tette hozzá Bersan –, nemcsak hírt küldünk, hanem mi is jövünk.
– Járjanak békével – köszöntötte őket Áron, s átölelve Jusztina vállát, megtért a műhelybe. Alighogy megpiszkálta a tüzet, s vetett rá egy-két hasábot, kivágódott az ajtó, s berobbant Kis János.
– Vendéget hoztam, Áron.
Az ajtónyílásban nagy, testes ember jelent meg. Gábor Áron nyomban felismerte.
– Isten hozta, Túróczi uram – rikkantotta el magát.
– Adjon isten, földi – köszönt a vendég, s kezet fogott Áronnal.
Kis János széket kerített a vendégnek, Jusztina kiment Kisné asszonyhoz a konyhába, hogy megszárogassa a csizmáját.
– Gábor uram – kezdte a beszélgetést Túróczi –, engem a vásárhelyiek küldtek hírekért, de hát magamtól is jöttem volna. Mit tudnak, jő-e már Bem apánk?
– Jó hírt vihet Vásárhelyre, földi. Bem apó közeleg, már Marosvásárhelyt van. Hát a tüzek kialudtak-e Kézdiszékben?
– A lángok ki, de a szén izzik a hamu alatt, csak egyet kell nyomni a fújtatón, s felgyullad hamar.
– Úgy vélem, lehet már nyomni a fújtatót.
– Gábor uram, jöjjenek Vásárhelyre, öntsünk ágyút az én műhelyemben.
Gábor Áron elgondolkozott. Egyszer csak felvetette a tekintetét, s mint aki előtt most világosodott meg a jövendő útja, szólott:
– Most jött el az idő, hogy odamenjünk, Túróczi uram. Tudja meg kend, hogy még ma indulunk. A felkelést másodjára nem itt, hanem Kézdiszékben kell megszervezni. Oda szállásolták el magukat a Mátyás-huszárok is, ott van a tisztikar java része. Menjünk mind Martonfalvára, Horváth Ignácékhoz, estére ott lehetünk. Holnap, január 16-án Kézdivásárhely piacára fegyverbe hívjuk a székeket.
Az udvaron lépések hallatszottak. Kis János az ablakhoz ugrott:
– A bizottmányi urak!
Már nyílott is az ajtó, s belépett elöl Horváth Albert főkirálybíró, mögötte Berde Mózsa, Dobay ezredes és két puskás nemzetőr.
Horváth le sem vette a kucsmáját, szigorú arccal tekintett körbe, majd nyersen szólt:
– Kis János öntőmester!
– Itt vagyok – lépett elő az.
– Kend megszegte a bizottmány szigorú rendeletét.
Berde, hogy enyhítse Horváth keménységét, szelíden, inkább szemrehányó hangon mondta:
– Kend jól tudta, hogy az árapataki egyezmény értelmében a bizottmány megtiltotta a fegyvercsinálást.
Horváth, akinek a hiúságát sértette, hogy Berde enyhébb hangot ütött meg, ismét az előbbi modorban szólt Kis Jánosra.
– Kend helyet adott Gábor Áronnak, kendtek itt ágyút öntöttek, puskákat gyártottak.
Kis János kihúzta magát.
– Főkirálybíró úr, az én műhelyemben nincs sem ágyú, sem puska.
– Nincs, mert darabokra szedve elrejtették házaknál. Értesülésem van arról, hogy csűrökben, a széna alá rejtve őrzik az ágyúrészeket s a titokban készített puskákat.
Berde Mózsa egy írást vett elő.
– Látják ezt? Az osztrákok elégtételt követelnek... Az egyezmény megszegésével vádolnak maguk miatt, a bizottmány ezért kendteket teszi felelőssé.
(folytatjuk)
