Ez utóbbihoz aztán semmiképpen, hiszen az önmagunk kukoricára való térdepeltetését szentesítette volna. Ehhez azért nem kell asszisztálni, megkísérlik azt mások mihelyettünk. Az ellenszavazás tehát logikus és tartásos volt, s az sem túl nagy ár érte, hogy a csahosok újra hangosan csaholnak, hiszen megtalálták munkájuk tárgyát. Újfent.

Két szervezet, a Magyarok Világszövetsége és a Székely Nemzeti Tanács megnyilvánulása már nem ilyen egyértelmű. Smaranda Enache asszony hívta fel a figyelmet — többek között — arra, hogy a koszovói függetlenségi nyilatkozat és a székelyföldi autonómiatörekvések ,,árukapcsolása" szerencsétlen és politikai dilettantizmusra utaló húzás, olaj arra a tűzre, melyet kies hazánkban sokaknak létérdeke szítogatni. Valószínűleg igaza van, mert nem lehet és nem is szabad párhuzamot keresni és vonni a koszovói és a székelyföldi helyzet közé. Bajunk nekünk is éppen elég van, elképzeléseink is akadnak, de sem a helyzetünk, sem a lehetőségeink nem egyezőek a koszovárokéval. Ezt nem szükséges részletezni, mindenki tudja, hogy mik is a különbözőségek. Aki pedig ezt nem akarja tudomásul venni, az összetéveszti az autonómiatörekvést a kiválási szándékkal, s azok malmára hajtja a vizet, kik Sepsiszentgyörgy főterén is felhőtlen ostobasággal jelentik ki, hogy ,,azért más itt a helyzet, mert ez ősi román föld". Persze, ezt mondták a szerbek is Koszovóról, de ők fegyverrel, tömeggyilkolászással adtak nyomatékot kijelentéseiknek. És szemforgatással, mert még az Európa-barátnak tartott, újraválasztott szerb elnök, Boris Tadic is lenge könnyedséggel jelenti ki, hogy a szerbség a világ ,,legbékeszeretőbb népe". Ezt nem érdemes kommentálni.

Nekünk elsősorban itthoni dolgainkra kell figyelnünk, s ráébredni arra — sőt, ki is mondani! —, hogy a koszovói ,,modell" nem a mi követendő és követhető példánk, de az autonómiához, a tényleges közösségi önrendelkezéshez való ragaszkodásunk föladhatatlan.