Érezhetően lázba hozta a színházakat az új színházi törvény reformelképzeléseinek sorozata. Kedden Bukarestben a nyugati gyakorlatra emlékeztető reform életbeléptetésének módszertanáról tartottak tanácskozást.
Demeter Andrásnak, a kulturális minisztérium államtitkárának és csapatának a tervek szerint március 30-ig kell véglegesítenie a színházi törvényt, de mivel egy bölcs angol közmondás szerint a puding próbája az evés, ezután dől el, hogy mindez javíthatja-e majd érzékelhetően a színházak helyzetét, hiszen maga az államtitkár is azt fejtegette az Új Magyar Szóban, hogy egyértelműen ,,a normalizálódás a cél, ám negyven év szocializmust nem lehet egy-két év alatt eltörölni".
Van a 2007/353-as színházi törvénynek egy érdekes kitétele. Ezek szerint a központi és a helyi szervek koncesszióba is adhatnak előadói vagy zeneművészeti szolgáltatásokat független magánszemélyeknek. Kérdés, hogy ebből egyáltalán profitálhatnak-e például a székelyföldi társulatok, magyarul: van-e itt olyan tőke, amely ilyesmibe is befektet?
A legnagyobb probléma továbbra is a színházak csüggesztő helyzete, a reform épp a színészek elképesztően alacsony bérét próbálja megfelelően rendezni, bár nem világos, miként. Már látható, hogy az a rendelkezés, amely kivonta az állami költségvetésből a színházakat, lepasszolva őket az önkormányzatoknak, anomáliákat és feszültséget eredményezett. Romániában a költségvetés elképesztően alacsony összeget fordít így is a kultúra támogatására (az európai országok közül az utolsók között kullogunk), az önkormányzati támogatások pedig nagyjából arra teremtenek lehetőséget, hogy a színházak úgy-ahogy elvegetáljanak, a lerobbant színházépületek renoválására, korszerűsítésére, béremelésre, színészlakások vásárlására nem is gondolhatnak (a fiatal színészek arcpirítóan alacsony bérének ötven százaléka megy el a lakások bérlésére!…). Ha jól értjük, a reform egyik lényeges eleme, hogy a költségvetés beszállna a bérekbe, ,,normális" helyzetet teremtve, hogy a színészek munkájukra figyelhessenek…
Emellett, természetesen, Demeter ,,karcsúsításról" is beszél, amely a színházigazgatóknak baljósan cseng, s nyomasztó emlékeket ébreszt. Egyesek úgy vélik, hogy az új helyzetben a kilenc hazai magyar társulat közül kettő-három maradhat talpon. A nyugati gyakorlat bizonyos országokban az, hogy a színházaknak nincs állandó társulatuk, a rendező az előadásokra szerződteti a színészeket. Így tisztességesen megfizethetik őket, viszont nincs lehetőség társulatépítésre. Kérdéses, ez a gyakorlat mennyiben lehet eredményes nálunk? Bizonyos, hogy ez alaposan megszűrné a színésztársadalmat, s egyáltalán nem bizonyos, hogy a legjobbak maradnának ,,fenn"… A megkerülhetetlen dilemma, mint láthatjuk, ismételten a pénz. Anyagi támogatás nélkül nincs színház, sem jó, sem rossz. Sem kísérleti jellegű, sem a szórakoztatásra koncentráló…
