A Szemerja negyedi stadionban – nem szívesen használom a városi stadion elnevezést, mert a város nem tette tönkre magát annak visszaszerzésében.
És nem szívesen használom az MSC-stadion szókapcsolatot sem (pedig az van kiírva a kapu fölé), mert a klub készen kapta, s az utóbbi időben elhanyagolta, közelebb áll szívemhez a Szemerja negyedi stadion, mert az 1968-ban építeni kezdett városrészt maga köré vonzotta, befészkelte magát az ott lakók szívébe, lelkébe. Arra jártamkor, látva az atlétikai pályát, eszembe jutott, hogy amikor átadták, én, kis naiv azt hittem, a város minden második testnevelő tanára átvált az atlétikára, s ennek következtében edző nélkül maradnak a labdarúgók, kézilabdázók, kosárlabdázók, tornászok, birkózók... és lesz egy fantasztikusan erős atlétikai központunk, sok-sok szentgyörgyi atlétánk. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a város tősgyökeres szentgyörgyi atléták nélkül maradt, időnként fel-feltűnt egy-kettő, aztán azok is abbahagyták az atletizálást. És nemcsak atléták nélkül maradtunk, hanem atlétikai versenyek nélkül is. Igazán rangos, nagy versenyt nem is rendeztek ezen a szentgyörgyi atlétikai pályán. A gyengén látóknak volt két-három országos bajnoksága, a Szent György Napokon vagy két nemzetközi verseny (de nem a sportág csillagaival, üstököseivel), aztán akár be is tömhették volna a távol- és a hármasugrógödröket, betemethették volna a súlylökő- és diszkoszvetőkört, eladhatták volna valamelyik turkálónak a magasugrószektor szivacsait, mert minek azok, ha úgysem használja senki. Valamikor, amikor nem volt korszerű pályánk, voltak még magasugróink, távolugróink, voltak súlylökőink, diszkoszvetőink, gerelydobóink, voltak hosszútávfutóink... Ma nincsenek. Van egy gátfutó kislányunk, három-négy középtávfutónk (800 és 1500 m), egy-két 400 méteres síkfutónk, aztán vége. Egy országos felnőttbajnokságon két futó képviseli az MSC-t, az utánpótlás korosztályúak és ifjúságiak országos bajnokságán ugyanez a két futó viszi a szentgyörgyi atlétika zászlaját, és a még ifjúsági II-es Blázer Imolát indították el az ifi I-esek bajnoki vetélkedőjén, a nemzetközi versenyeken, hol az MSC, hol az ISK színeiben... Ide jutott tehát az atlétikai pályánk, ide jutott atlétikánk.
Na, de menjek tovább. Itt van ez a Municípiumi Sport Club, az „övé” a stadion, az atlétikai pálya, a Szabó Kati Sportcsarnok, s nincs egy focicsapata, nincs egy kézilabda-együttese, nincs kosárcsapata... Minek ennek a klubnak ez a sportbázis? A birkózók a Kós Károly Iskolaközpont pincéjében edzenek, a dzsiudzsicuzók a Constantin Brăncuşi Iskolaközpontban... Áll, áll a sportbázis kihasználatlanul vagy csak részben kihasználva. Hát nem látja a megye, a város vezetése, a prefektus, hogy az Ifjúsági és Sportminisztérium tulajdonába helyezett sportcentrum inkább a senki földje, mint a sportmozgalom otthona? Miért nem lépnek? Miért nem intézkednek, hogy végre igazi otthont teremtsenek a labdarúgásnak, kosárlabdának, teremfocinak, kézilabdának s egy sor új sportágnak? Van több sportegyesülete a városnak, mely többnyire saját létesítmény nélkül tengeti életét, vagy korszerűnek nem mondható teremben, pályán szenved. Ez nem sérti a hatalmasok szemét, tudatát? Elfelejtették, hogy a rendszerváltást követő huszonöt év alatt eltűnt a város térképéről a Csíki negyedi stadion, maholnap összeomlik az Electro-stadion lelátója is, maga alá temetve az öltözőket? És rövidesen – ha így haladunk – nyomdokába ér a Szemerja negyedi stadion is. Az az ezer Fradi-szék nem menti meg a stadion becsületét, mert a szemben lévő oldalon erősen rossz képet mutat a lelátó, az edzőpályáról nem is beszélve, na meg a naponta két-három gépkocsit számláló parkolóról, a mögötte meghúzódó elhanyagolt „kaszálóról”... Felújításra, korszerűsítésre, a sportpályahálózat bővítésére mikor gondolnak?
Uraim, lépni, lépni kell, hogy megmentsék, ami még menthető. Ne feledjék, olcsóbb mulatság egy meglévő sportbázist karbantartani, mint újat építeni!
