Nagyon megsértődtem, és megyek világgá. Ez most már biztos. Gyuri sértett meg a legjobban, de nem csak ő.
Én nem vagyok telhetetlen, és nem tömöm magam minden pillanatban, hogy olyan legyek, mint egy kis gömböc, de Gyuri úgy tesz. Mindent megenne, még az ajtókilincset is. Anyuék kitettek egy tányérra két zsíros kenyeret. De a testvérem nemcsak az egyiket ette meg, hanem a másiknak a felét is. Azt mondta, én kicsi vagyok, nekem ennyi is elég lesz. Hát nem lett...
Anyuék pedig máskor tegyék két tányérra az uzsonnánkat, a tányérokra pedig írják rá, hogy melyik kié. És ne intézzenek el engem annyival, hogy ne sírj, fiacskám, úgyis meg fogsz nőni. Hát nem fogok, hanem megyek világgá. Megrajzolom szépen a levelet nekik, és azon az én eltávozásomat. De azt nem rajzolom meg, hogy hová megyek. Ott nekem hagyjanak békén. Egy biztos, hogy nem megyek a Déli-sarkra, mert ott valószínűleg örökké ebédelnek. Én pedig már azt is unom, hogy mindig az asztal fölé kell hajolni, meg vigyázni, hogy ne loccsanjon ki a leves.
Máskülönben ahová megyek, ott nem is fogok levest enni. Veszek egy hamuban sült kenyeret, és az nekem elég lesz, mert Gyuri nem eszi meg előlem. A mesében úgy van, és nagymamám is megmondta, hogy ha az ember jól beosztja, három fogást is ehet belőle: kenyeret, héját, bélit. És mind a három nagyon jó. Meg is mondtam Emőkének, ha sok kenyérhéjat eszik, nem lesz olyan fehér az arca, mint a lepedő. Mert abban vannak a vitaminok, amik pirosítják az arcunkat. De Emőke még nálam is kisebb óvodás, ezért azt felelte, hogy neki nem kell, mert az kemény, és a pirosító nem abban van, hanem az anyukája táskájában. Azt az arcra kell kenni, nem pedig megenni. Ezért dobta el.
Akkor én megfogtam szépen az eldobott héjat, és odaadtam Bélának. Béla a zöld kerítés mögött lakik, és mindig csahol, amikor megyek haza. Hát, mondhatom, Béla jobban tudja, hol vannak a vitaminok, mint Emőke, mert egyből bekapta! Emőkének hiába beszél az ember, de Bélának nem is kell mondani semmit, máris érti.
A múltkor megbeszéltük Emőkével, hogy az ő szüleik meg a Zsolté meg a többieké is naponta nyolc órán át keresik a kenyerüket. De Emőke akkor is okoskodott, hogy az övéi nem keresik, hanem a sarkon megveszik tíz perc alatt.
A sarkon megveszik. Jó... De ha nyolc órát nem gyáraznának, akkor mivel vennék meg?
És ami nekem rosszulesett, az, hogy Gyuri fontosabb apuéknak, mert reá többet dolgoznak, és több zsíros kenyeret ehet, mint én. De nem baj, majd meglátják, hogy milyen szomorúak lesznek, ha elmentem. Még sírni is fognak, hogy szegény kicsi gyermek, vajon van-e mit egyék, és vajon nem fázik-e?! Mert a búcsúlevélbe sem a szvettert, sem a kenyeret nem fogom odarajzolni.
Csak azt nem tudom, hol árulják a hamuban sült kenyeret. Mert amíg az nincs, a levelet nem tudom megrajzolni. De még várok egy kicsit. Nagymamám a legokosabb, tőle tanultam, hogy a nagy dolgok előtt a legjobb aludni egyet. És ha Gyuri holnap is megeszi a zsíros kenyerem felét, akkor majd lefekszem, és alszom rá egy jó nagyot.
