Az aranyérem reményében ültünk le a képernyő elé. Aztán, ahogy teltek, múltak a percek, úgy váltunk egyre szomorúbbá. Egyszerűen nem ismertünk a magyar válogatottra. Minden tekintetben elmaradt a szerbektől, akik ezen az Európa-bajnokságon megérdemelten jutottak az aranyérem birtokába.
A csalódás okozta lelki fájdalomra jöjjön egy kis vigasztalás: a magyar férficsapat már az első – éppen Budapesten rendezett –, 1926-os Európa-bajnokságon nyert, majd címét sorozatban megvédve az első öt Eb-n kivétel nélkül győzött. Kisebb-nagyobb szünetekkel 1977-ben jutott el a válogatott a tizedik Eb-elsőségig, majd két évtizednyi „aranycsendet” követően Kemény Dénes kapitányi kinevezésének évében, 1997-ben és aztán 1999-ben is a dobogó tetejéig irányította a válogatottat. A szerbektől most elszenvedett vereség ellenére Magyarország továbbra is toronymagasan vezet a férfi vízilabda Európa-bajnokságok örökrangsorában. Az eddig kiharcolt 12 győzelem mellett immár hat ezüstjük és öt bronzuk van a magyaroknak, míg a második helyezett szerbek a kilenc második és öt harmadik helyezés mellé a hatodik elsőségüket gyűjtötték be.
A budapesti Európa-bajnokság érmes mérkőzései: Szerbia–Magyarország 12–7 (3–1,4–1,2–4,3–1). Hajós uszoda, 6500 néző. Játékvezetők: Margeta (szlovén), Alexandrescu (román). Szerbia: G. Pijetlovics – M. Csuk 1, Prlainovics 1, Randjelovics, D. Pijetlovics1, F. Filipovics 2, Mandics 2. Cserék: Radjen 1, Nikics, Alekszics 1, Gocics 3, Sz. Mitrovics. Magyarország: Nagy V. – Szivós 1, Varga Dénes 1, Varga Dániel 1, Hárai, Madaras, Gór-Nagy. Cserék: Decker A. (kapus), Hosnyánszky, Tóth M., Decker Á., Vámos 3, Erdélyi 1. Kiállítva (végleg cserével): Randjelovics (21.). A bronzmérkőzésen: Olaszország–Montenegro 11–9 (1–3, 5–3, 2–2, 3–1). A dobogósok: 1. Szerbia, 2. Magyarország, 3. Olaszország. (á)
