A nyilvános szó terhét most magamra véve próbálok erőt meríteni a búcsúzáshoz a szolgálatban együtt eltöltött harminchét esztendővel a hátunk mögött.
Nehezen jönnek elő ilyenkor a szavak – gördülékenyebbek voltak még akkor is, amikor a Megyei Tükör bepoloskázott szobájában – gyanítottuk, de valahogy nem is érdekelt – többedmagunkkal csak személyes beszélgetéseken oszthattuk-szorozhattuk a világ, a magyarság, Erdély s benne a magunk sorsát, amiből persze a nyilvánosság előtt, a másnap megjelenő lapszámban semmi nem tükröződött. Gyermekkel a karjainkban, Securitatéra becitált férfiakkal az oldalunkon vállaltuk a robotot azzal a halovány reménnyel, hogy a sorok között hátha elcsúszik valami, s azt az olvasó hátha érti is. A kettősség évtizedeit tapostuk, amikor az újságíró nem azt vetette papírra, amit gondolt, s ha megtette, volt, aki tegyen róla: ne kerüljön be a lapba, vagy csúnyán belenyúlt az írásba... A diktatúra éveit éltük, mely bekandikált az ablakodon, belekotorászott magyar barátaid autóinak csomagtartójába „irredenta” kiadványok után kutakodva, járdaszélre szorítva az őszinte szót, elfojtva a szabad gondolat nyilvánosság elé tárásának lehetőségét.
Voltak, persze, kisebb közös lázadásaink, úgymond „csínytevéseink” is: amikor hírszerkesztőkként képesek voltunk leírni azt a szörnyű szót, hogy karácsonyfa (s az valami furcsa „figyelmetlenség” folytán meg is jelent); amikor tudósítókként az Igaz Szó-esten nem annak tapsoltunk, aminek kellett volna, ülve és csöndben maradtunk, amikor felállva hurrázni és tapsolni parancsoltatott; a színház nagytermében egy óvatlan pillanatban a karzatra menekültünk a sajtónak kijelölt második padsorból egy megyei pártkonferencián, ahová bizony nem ünneplőbe kiöltözve mentünk el felvenni azt a tudósítást, amit aztán nem is kellett megírni, mert mire az újságíró felért a szerkesztőségbe, készen volt, benne, aminek benne kellett lennie; vagy a szolgálatos elvtárs többszöri felszólítása ellenére sem vegyültünk a Tőkés Lászlót és a „temesvári huligánokat” elítélő nagygyűlés „válogatott”, de valahogy akkor mégis gyér közönségébe, hanem a Szakszervezetek Művelődési Háza hátsó padsorában, a szélen maradva próbáltuk jelezni: mi nem oda tartozunk. Hogy aztán ezért megüssük a bokánkat, már nem adatott idő...
Kicsi dolgok? Lehet, de nekem erőt adott, hogy ebben társad lehettem.
Így érkezett el 1989 decembere, amikor a Megyei Tükör szerkesztősége is végrehajtotta a maga forradalmát, s felszínre került, ami az 1970-es években még meghatározta a lapot és mellékleteit, de később már csak rejtve lappangott. S amikor Neked is megnyílt a tér szabad gondolataid nyilvánosság elé tárására. Ekkor mutatkozott meg mások előtt is, amit szűkebb körben már tudtunk Rólad: a magyarság sorsa iránt elkötelezett, egyenes beszédű, tiszta gondolkodású, világos mondatokat papírra vető újságíró vagy, akitől idegen a bikkfanyelv, aki nem vész el a tintafelhőben, amikor az újságíró szeretne valamit kimondani, de nincs hozzá elég mersze.
Neked volt. Akkor is, amikor már e nagy szabadságban ért az ejnye-bejnye, amikor a hatalmaskodók a „szájadra vertek”, s megint olyan helyzetbe kerültél, hogy meg akarták mondani: mit és hogyan írj.
Ebből egy elég volt.
Hiányzol nekünk, Erzsébet.
