Azóta, hogy Jusztina megtért Ojtozból. Elküldte volt asszonyát, hogy nézzen körül, mi újság a Kárpátokon túl. Jusztina néhány napot töltött a szüleinél, beszélt ezzel is, azzal is, vásárosokat, pásztorokat hallgatott meg, s hozta a hírt, hogy megkezdődött a cári seregek inváziója Moldván keresztül. Megszámlálhatatlan sorokban vonultak a cár katonái délre, a predeáli hágó meg a törcsvári szoros felé, hogy az első parancsszóra átkeljenek a hegyeken, és vérbe fojtsák a szabadságharcot.
Sötét sejtelmek gyötörték, a felelősségérzet ránehezedett lelkére. Érdemes volt-e fél évig éjjel-nappal résen állni, tartani a lelket a csüggedőkben, szítani a tüzet, ahol hunyni készül, vinni a forradalom zászlaját faluról falura, szembeszállni a bizottmányi urakkal, Horváth Alberttel, a megfontolt Berde Mózsával? Vajon nem nekik volt-e igazuk? Csak volna valaki, akivel megoszthatná tépelődéseit, csak volna valaki, akinek elmondhatná kétségeit! Túróczinak mondja el? Nem, nem értené meg. Derék, becsületes ember, vakon bízik benne, nem törheti össze a bizalmát azzal, hogy aggodalmát, kételyeit átruházza reá. Egyedül kell hordoznia a terheket... De talán Jusztinának kiönthetné a szívét... Igen… Jusztina megértené…
Átkiáltott a másik szobába:
– Jusztina!
Az asszony jött, halkan, mint mindig. Megállt csendesen Áron mellett.
– Hívtál!
– Gyere, ülj ide mellém, szólni kívánok veled.
– Mondjad, Áron, mi bánt?
– Jusztina, magunkra maradtunk. Lesz-e erőnk megállítani az inváziót? Ha legalább a tieid mellénk állnának, mint Bem apó reményli...
– Értelek, Áron, de úgy vélem, már késő. Az osztrák agitátorok gyorsabban dolgoztak.
– Kossuth kiáltványa, Bem márciusi szózata után sincs remény?
– Szózatokkal nem lehet egy népet megfordítani. (...) Ha a magyar seregben mind olyanok lennének, mint te meg Túróczi uram, akkor igen... De a vezetők egytől egyig nemesek, minket semmibe vevők... Az ilyenek, mint te, főhadnagyi ranggal öregednek meg.
– Amit tettem, nem a rangért tettem!
– Tudom, de ez nem változtat az igazságon.
– Nem, s az sem, ha itt mi ketten egymás szemére hányjuk, amiért mások hibásak. Szavaid annál inkább fájók, mert igazak... Mily boldogság lenne, ha népeink úgy szeretnék egymást, mint mi ketten…
Jusztina odaborult a férfi mellére:
– Mit nem adnék, ha valahol messze tudnálak most téged.
– Miért akarsz messze tudni magadtól?
– Nem magamtól, hanem innét... mert itt... itt veszélyt érzek… Gondold meg, milyen boldogok voltunk együtt... Elzárva a hegyek között éltem… Akkor jöttél te, nem kérdeztél semmit, ki vagyok, mi vagyok, ki az apám, mi a fajtám, van-e valamim… Jó voltál hozzám, szerettél... Azóta úgy követlek, mint árnyék a napot... Most az árnyék attól fél, hogy eltűnik a nap, s akkor... akkor az árnyék is meghal... Miért is nem vagy tudatlan, ismeretlen ember, ki csak értem s nekem élne…
– Előttem is rémképek rajzanak, hogy most, mikor a szabadság kapujába érkezénk, becsukódik előttünk... Idegen kézre kerülnek ágyúim, felvettetik műhelyeinket, serdülő indusztriánk elvész, mintha sohasem lett volna... Az ellenség lovai tapodnak majd a hősök sírján...
– Csak te megmaradj nekem…
– Bízom abban, hogy az, aki ágyút öntött, ágyútól hal meg, s nem kerül az ellenség kezére élve…
Jusztina eltakarta az arcát:
– Ne beszélj így, Áron!
– Nézz rám – mondta Áron, s lefejtette az asszony kezét könnyes arcáról. – Tudod, mi a legmarcangolóbb érzés? Az, hogy én vagyok a felelős a háromszéki felkelésért. Ha én nem ajánlom fel, hogy ágyút öntök, a gyűlés Horváth s Berde szavára hajlik, s vajon nem járt volna-e jobban a nép? Miért kellett megismernünk a szabadságot, ha csak fél esztendeig tartott? Jobb lett volna egyvégben húzni az igát... Ahogy bírtuk kétszáz esztendeig, még bírtuk volna egy darabig…
– Ennek így kellett lennie.
– Bányáinkban, iparműhelyeinkben tanulatlan emberekkel dolgozunk. Lőpor- és gyutacsgyárainkban naponta vannak robbanások… Legutóbb is Székely Antal Rétyről súlyosan megsebesült... Kinek fél keze, kinek fél szeme marad, tőlem kérik számon. Rajtam a felelősség, ha Szeben meg Kufstein börtönei újra megtelnek mártírokkal… Engem átkoznak majd az anyák, hitvesek… Százszor elgondolom, hogyan kellett volna, mint kellett volna cselekedni, hogy jobb legyen… Sokszor a felelősség súlya a földre nyom... Mintha setét veremben járnék, s száz lyukból száz kígyó sziszegne felém: mi lesz a vége? Ó, Jusztina, ha tudnád, milyen nehéz most!… Boldogan gondolok arra az időre, amikor csak az ellenséggel kellett harcolni, vagy amikor a bizottmányi urakkal kellett viaskodni… Most magammal kell megküzdenem.
– Úgy fáj a szívem, Áron, mikor látom, hogy így gyötröd magad… Olyan igaz lelkemből kívánom, bárcsak győzni tudna ez a kis sereg.
– Csak egy reménysugárt látnék magam előtt, mely fel-felvilágolna, mint a villám nyári éjszakán, megmutatná az utat a győzelem felé... De vajon lesz-e ilyen sugár, vagy világtalan éjszakában kell botladoznunk tovább?
– Áron, bármit hozzon a jövendő, én veled leszek... Megpróbáltalak óvni, menteni téged... magamnak, mert nekem rajtad kívül semmi örömöm sincs az életben, de te nem lehetsz csak az enyém…
– Jól mondod, nem lehetek csak a magunké... Itt vannak ezek a derék emberek, Túróczi, Végh Antal, Pais, Tóth Jóska, Bene Józsi, Kováts András, Klünglein. Ha én meginognék, elvesztenék a fejüket. Én tartom bennük a lelket. Nekik nem mondhatom el kétségeimet. Alig fér már bennem a keserűség, ki kellett csordulnia. Milyen jó, hogy itt vagy mellettem! Ha most magam volnék, ki tudja, mire vetemednék.
– Nyugodj meg, Áron, elrendeződik minden… Én veled leszek jóban-rosszban, csak azt kérem tőled, soha ne küldj el magadtól. Bárhová mész, veled akarok lenni, a csatatéren is. Melletted akarok harcolni, mosok rád, gondozlak, bekötözöm a sebesülteket...
Áron magához húzta Jusztinát, s úgy ültek ott némán hosszú percekig.

(folytatjuk)